Horváth Csaba egyetlen nap alatt visszakozott és már be sem akarja terjeszteni azt az indítványt, amely szélesítette volna polgármesteri jogköreit a zuglói ingatlanok ügyében. Tette ezt aznap, amikor Botka László kilépett az MSZP-ből, melynek korábban még miniszterelnök-jelöltje volt, s amikor a Momentum kiszállt az éppen most megalakult pesterzsébeti közgyűlés ellenzéki összefogásából. A történések Horváth ügyében világítanak rá leginkább a tényre: egyesek semmit sem képesek felfogni az elmúlt évtizedek tanulságaiból és mindent úgy akarnak csinálni, ahogyan régen. Nem fog menni.
A frissen megválasztott zuglói polgármester dolgát nem részletezném különösebben, a sajtó már elég részletesen feltárta a témát. Az viszont megdöbbentő, hogy Horváth Csaba gyakorlatilag hazugsággal vádolta a Fidesztől talán legmesszebbre lévő Átlátszót, néhány kommentelő pedig még védelmébe is vette a kerület vezetőjét és azzal érvelt, hogy a cikk sebet ejtett az ellenzéki összefogáson. Ezek az emberek tényleg nem értenek valamit. Odáig mennek a gyűlöletben, hogy csak az a bűn, amit a Fidesz követ el. Ha a „mi emberünk” csinálja, akkor lehet. Pedig nem. Nem lehet. Csak azért védeni valakit, mert ugyanahhoz a politikai akolhoz tartozik – bűn. A bűn pedig pártfüggetlen és tökéletes zsákutca védeni, mert akkor egyetlen dolog bizonyosodik be: semmivel nem vagy különb annál, mint akit le akarsz váltani.
(a fotó forrása: index.hu)
Úgy tűnik, hogy a választói akarat kettős. Az ellenzéki összefogásra szavazók elvárják, hogy a most mandátumot kapott polgármesterek hadállásnak tekintsék a városukat, hiszen a voksaik sokszor a Fidesz ellen és nem mellettük szóltak, ezért harcosan álljanak ki a kormánypártokkal szemben. Az ellenzéki választói réteg másik fele viszont a városa fejlődését fogja megkövetelni, s nem azt, hogy a polgármester folyamatosan politizáljon: azaz gyors eredményeket akarnak. Azok pedig másként nem fognak jönni, csak a kormánnyal történő tárgyalások után. Azok, akik a Fidesz elleni csatákat várják az ellenzéki városvezetőktől és a 2022-es országgyűlési választások nulladik fordulójának tekintették október 13-át, csalódni fognak, ha polgármesterüket fideszes miniszterek és államtitkárok mellett látják. Nekik ugyanis fontosabb a kormány megbuktatása, mint az, hogy a városuk rendezett legyen, fel legyen újítva az iskola, az óvoda, netán új könyvtár épüljön, vagy tömegközlekedési reformok lépjenek életbe. Ők ugyanis ezeket a közszolgáltatásokat egyáltalán nem, esetleg csak ritkán veszik igénybe, vagy ha mégis, akkor sokkal inkább elegük van a Fidesz urizálásából, gőgjéből, egyes politikusaik meggazdagodásából, a média felett gyakorolt uralmukból – egészen a Borkai Zsolt meztelen hátsójában megtestesült újgazdag hedonizmusig. De akkor sem jobb a helyzet, ha a másik politikai oldalt nézzük. Az MSZP például majdhogynem mindenhol része volt az ellenzék összefogásának, legsikeresebb polgármestere mégis kilépett tőlük a választás után két héttel. Botka László mostani húzását nehéz másként értelmezni, mintsem akként, hogy szerinte a szocialisták alkalmatlanok a hatalomgyakorlásra. Ha alkalmasak lennének, akkor Botka marad ott, ahol van, hiszen ha az ember egyetért egy párttal, akkor nem hagyja ott több mint 25 év után.
Fel kellene végre fogni néhány faék egyszerűségű dolgot. Attól, hogy valaki fideszes polgármester, képviselő vagy sima választó, még nem bűnöző és pláne nem birka/patkány. Ugyanakkor, ha valaki az ellenzéki összefogásra voksolt, nem tekinthető hazaárulónak, Soros ügynökének, kommunistának, libsinek és még sorolhatnám. Ők elsősorban mindannyian emberek, s csak utána bármelyik formáció tagjai, netán hívei. A Napnál világosabb, hogy számos tisztességes kormánypárti városvezető esett áldozatul a választásnak, mint ahogyan az is, hogy néhányan megérdemelték a bukásukat. Ezzel együtt készpénznek vehető, hogy olyan ellenzéki vezetők is kaptak most karmesteri pálcát, akikre egy kutyaólat se kellene rábízni. A Fideszből nemrég kilépett Borkai Zsolt annak ellenére is méltatlan a posztjára, hogy a győriek megválasztották, ugyanakkor a riválisa halála miatt egyedül induló szocialista Csorbai Ferenc mohácsi polgármester politikai-erkölcsi hulla, amióta a több mint 4 ezer érvénytelen voks ellenére a székében maradt.
Ugye senkinek sincs kétsége, hogy Horváth Csaba soha nem vonta volna vissza javaslatát, ha nem kap ekkora visszhangot az ügy? S afelől sem, hogy például a Jobbik önmagában nem nyert volna el szinte egyetlen polgármesteri pozíciót sem baloldali támogatás nélkül, holott másnap mégis a saját oldalukon jobbikos sikernek könyvelték el az összes győzelmüket? A pesterzsébeti Momentum esete elég parádésan igazolja vissza azt, hogy az O1G kevés, az együttműködésnek sokkal mélyebben gyökerező elvekben kell megmutatkoznia. Mindaddig, amíg a velük nem egyetértőket egyesek mocskos módon gyalázzák a közösségi oldalakon, ne várják el, hogy valamikor is elfogadják a tőlük eltérő álláspontokat. Soha nem fogják.
A Borkai-ügy után az ellenzék szívesen kampányolt a „Nincs két Fidesz” szlogennel. Ez hülyeség. Pontosan akkora hülyeség, mint a „Nincs két ellenzék”, mert Horváth Csaba, Lackner Csaba, netán Csorbai Ferenc ügye sem vetett árnyat sok, egyébként becsületes ellenzéki városvezetőre vagy képviselőre. Csak egy példát mondok: az MSZP-s Tóth József Újlipótvárosban több mint 80 százalékkal nyert, míg a fideszes Papp László Debrecenben közel 62-vel. Nyilvánvaló, hogy nem a pártjaikra, hanem rájuk szavaztak, mert az ott élők elégedettek velük.
Ezzel együtt mindig lesznek olyanok, akik érzelmi és nem értelmi szavazatot adnak valakire vagy valamire. Az előbbit az különbözteti meg az utóbbitól, hogy sok esetben nincs mögötte gondolkodás: csak gyűlölet vagy imádat van. Egyik sem a legjobb tanácsadó azokban az esetekben, amikor a jövőnkről van szó. Sokan vannak, akik képtelenek egyensúlyt tartani, mert a vakhit tudatmódosító ereje eluralja elméjüket. Félreértés ne essék, ezért mindegyik politikai oldal egyformán felelős. A félelmem leginkább az, hogy Magyarországon pontosan az a réteg szűkül, amelyik képes gyűlölet vagy imádat nélkül, de legalábbis az ilyen érzéseket sokkal alacsonyabb fokon tartva, a szóvirágok helyett az egyéni teljesítményeket értékelve értelmes döntéseket hozni.