Mert a politika is lehet érdekes

PoliPraktika

PoliPraktika

Lukács Zoltán citromba harap

2015. november 17. - Herczeg Sándor

Mindig csodálkozom, amikor a szocialista politikusok a már most is alacsonynak mondható támogatottságukat igyekeznek még lentebb tornászni. A héten például az egyik frakcióvezető-helyettesük rondított bele sok millió futballszurkoló örömébe, elegánsan figyelmen kívül hagyva, hogy közöttük akadhatnak baloldaliak is. Normális esetben a labdarúgás szeretete fittyet hány a pártpolitikai nézetkülönbségekre, a jobbikos és a fideszes pont ugyanúgy ordított Priskin góljánál, mint a szocialista.

Lukács Zoltán Facebook-os megjegyzésére a legenyhébb kifejezés az, hogy szánalmas. De én inkább sajnálom. Mégpedig azért, mert elfelejtette: az MSZP ideológiai elődjének korában sokszor csupán a foci adta sikereknek tudott örülni a magyar, hiszen ott legalább szabadon ordítozhatott és biztathatta kedvenceit. Negatív véleményét máshol nemigen mondhatta el következmények nélkül, de ott azért időnként még Kádár János Vasasát is ócsárolhatta egy Fradi-meccsen – már úgy értem akkor, amikor a legnépszerűbb magyar csapat nevét az ötvenes években egy időre nem változtatta meg a hatalom.

lukacs_zoltan.png

(a kép forrása: Lukács Zoltán Facebook-oldala)

Lukács Zoltán figyelmét felhívnám arra is, hogy a magyar foci fénykora a legvisszataszítóbb önkényuralmi elnyomás alatt, a Rákosi-korszakkal egy időben volt: az Aranycsapat ekkor verte végig a fél világot. Nagyon sok, egyébként jogaiban - és testében is  - sárba tiport ember egyetlen pozitív élményét adva, 90 percekre elfeledtetve a mindennapok katasztrófáit.

Sajnálatra méltó és rendkívül szánalmas, ha a labdarúgó válogatott utóbbi három évtizedes sikertelenségének véget vető diadalból Lukács Zoltán pártpolitikát csinál. Nem a focisták, hanem jóval inkább a szurkolók miatt, akik megérdemlik a győzelmet.

Azt ajánlom neki, hogy harapjon minél többször citromba, hátha elhiszi, hogy narancs. Addig viszont olvassa el, miként beszél az, akinek számít több millió ember érzése és magyarságtudata.

Srácok, halljátok, mi van kint? Húszezer ember szurkol nekünk csak itt, tíz-tizenötmillió világszerte a tévék előtt. Ezt a továbbjutást innen nem viheti el senki! A világ legjobb csapata sem, ez a norvég sem! Kilencven perc, nehéz lesz, de tegye oda magát mindenki, dögöljünk bele, köpjük ki a tüdőnket, hajtsuk ki a belünket, de ne engedjük el, amiért annyit dolgoztunk, és itt van a kezünkben! Rúgjunk oda keményen, majd kipihenjük a fáradtságot, a sérülést akár, de most is nem engedhetjük őket a kapunk közelébe. Talán sohasem lesz ilyen esélyünk, de meglehet, annak sem, aki még csak húszéves. Ezt a sanszot meg kell ragadni! Gyerünk, gyerekek, menjünk ki, fussunk, amennyit csak bírunk, mert akkor a sors velünk lesz! Nyomás kifelé! Hajrá, Magyarország!

Mindezt Dzsudzsák Balázs, a magyar futball válogatott kapitánya mondta a magyar-norvég meccs előtt.

Ő 90 perccel később megérezte a győzelem ízét. Lukács Zoltán ugyanezt nem fogja három év múlva sem.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://polipraktika.blog.hu/api/trackback/id/tr368087080

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása