Nemrégiben ugyanitt értekeztem egy, a Tanácsköztársaságnak emléket állító hódmezővásárhelyi tábláról. Már akkor felhívták a figyelmemet, hogy nem az egyetlen. Valóban. Akad másik is.
Azt még mindig vitatják a történészek, hogy miként értékeljék Ságvári Endre szerepét. A vele kapcsolatos polémiák a 2006-os per után sem csillapodtak, amikor rehabilitálták Kristóf László csendőrnyomozót, akit 1959-ben végeztek ki a kommunista politikus 1944-es halála miatt. Ságvári legutóbb a nevét viselő szegedi gimnázium vonatkozásában került reflektorfénybe. Ebben az ügyben nem kívánok állást foglalni, hiszen sok, egymásnak akár ellent is mondó történész és szakember szavaiban egyaránt van igazság. Az általam nagyra becsült Ungváry Krisztián először elítélte, sőt még prejudikálta is Ságvárit, majd később pontosította szavait. Ugyanakkor kimondta:
A Ságvári-ügyben azonban minkét oldal ártatlan abban, amiért megölték. Ságvári azért halt meg, mert antifasiszta volt, a letartóztatásában közreműködő rendőrök pedig azért kerültek 1956 után akasztófára, mert a pártállami rendszer össze akarta mosni az 1956-os forradalmat az antikommunizmus legsötétebb napjaival, illetve bosszút akart állni és ezért a justizmordtól sem riadt vissza.
Úgy gondolom, hogy ez nem jár messze az igazságtól. A Magyar Tudományos Akadémia az utcanevekről közölt állásfoglalásában Ságvári kapcsán a következőket szögezte le:
Jogász, fővárosi tisztviselő (1913–1944). Az 1930-as évek második felétől kapcsolódott be az antifasiszta illegális kommunista mozgalomba. Az Országos Ifjúsági Bizottság egyik vezetője. 1942-től illegalitásba vonult. 1944-ben a Békepárt Béke és Szabadság című lapjának szerkesztője. Tevékenységét a csendőrség felfedte, és a letartóztatására tett kísérletkor fegyveres harcban halálos sebet kapott. Neve a kommunista áldozatvállalás jelképe lett, így közterület elnevezésére nem ajánljuk, mivel értelmezésünk szerint a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. § (2) bekezdése alapján XX. századi önkényuralmi politikai rendszer fenntartáshoz kapcsolható.
Ezt a gondolatmenetet alapul véve kellene értelmezni azt a táblát, amely egy hódmezővásárhelyi ház falán látható 1954. július 27. óta, azaz több mint 60 esztendeje. A sorok Ságvári Endrének állítanak mementót ekképpen:
1943. márc. 3-tól 1943. máj. 20-ig
E házban élt
dr. Ságvári Endre
A magyar munkásmozgalom nagy harcosa.
Az ő harcos élete és hősi halála fáklyaként világít a munkásmozgalom útján. A magyar proletáriátus örökre szívébe zárta hű harcosát és nagy fiát. Az ő szellemében, példáját követve harcolunk népünkért és a szocializmus győzelméért.
Halálának 10. évfordulóján állíttatta 1954. július 27-én
Városi Békebizottság
Ha Ságvári Endre szerepét nem is ítéljük meg, s nem törünk pálcát negatív vagy pozitív véleményt alkotva – a szöveg 2015-ben akkor is kínos. A rendszerváltás után 25 esztendővel nem kifejezetten a „szocializmus győzelméért vívott harc” az elsőrangú szempont. Nem beszélve arról a tényről, hogy a tábla kihelyezésének időpontjában Rákosi Mátyás volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára, ha nem is éppen hatalma zenitjén, hiszen Nagy Imre ekkor már reformokkal kísérletezett.
A tábla
(a szerző saját fotója)
Természetesen elfogadom azt a nézetet is, hogy ez a tábla a történelem része, s mint ilyet, nem kell a szemétdombra vetni. Ugyanakkor óvok a kettős mérce alkalmazásától, hiszen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy fennmaradhatna olyan mementó, ami egy ellenkező nézeteket valló, s ekkora vitákat kiváltó politikus nevét tartaná így a köztudatban – legyen az bárki is. Emellett ne feledjük: a kommunizmus és a nácizmus bűnei miatt egyaránt milliók szenvedtek, kerültek börtönbe vagy haltak meg.
Hajtsunk fejet egyformán előttük.
