Az angol földindulás alapjaiban rázta meg az európai uniós intézményrendszert, s ezt más tagállamokban is utórengés követte. Mielőtt élből elítélnénk azokat, akik a kilépés mellett kardoskodnak, érdemes volna magunka szállni amiatt, hogy az átlagszavazónak többnyire halvány fogalma sincsen az EU működéséről. A legtöbben azzal sincsenek tisztában, hogy jelenleg kik a brüsszeli képviselőink. Erről pedig nem a polgárok tehetnek, hanem a politikai elit.

Az elegánsnak nem mondható angol távozás után természetesen elindult a nyilatkozatbörze a magyar politikusok körében is, de ahogyan megszokhattuk, most is a ködösítésben vagyunk a legjobbak. Mindez azt jelenti, hogy az eddig elhangzott, főképpen fideszes véleményeket „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” dodonai kétértelműséggel lehet analizálni, azaz attól függ, hogy hová tesszük a vesszőket. Ebből persze kitűnik, hogy a kérdéskörben távolról sincs egységes álláspont még a kormánypárton belül sem, ami az óhajtott szavazótábor összetételét tekintve nem is meglepetés. Azt sem szabad elfelejteni, hogy 2003 áprilisában éppen a mostani honvédelmi miniszter, Simicskó István volt az, aki a 365 képviselőből egyedüliként nyomott nemet az uniós belépésre. Nem vitatom, hogy a Brexit után nehéz állást foglalni az előnyökről és a hátrányokról, hiszen láthatjuk, hogy az angoloknak sem sikerült túlságosan, pláne, ha figyelembe vesszük a magát meggondoló több milliós szigetországit. Azt azonban nehezen tudja nekem bárki megmagyarázni, hogy hazánkban miért tudnak oly sokan oly keveset az Európai Unióról, annak működéséről, szervezetéről, vagy akár a tagságból fakadó jogviszonyról. Hovatovább az az érzésem, hogy a magyarok lassacskán a KGST, vagy éppen a Varsói Szerződés szintjén kezelik ezt az ügyet. A tájékozatlanságért mégsem ítélhetők el, a felelősök sokkal inkább azok, akik rendkívül jól élnek az integrációval járó pénzforrásokból, konkrétabban politikai munkájuk adja bevételük legnagyobb részét.

(a fotó forrása: hir.ma)

Nem hiszem, hogy azok lennének többségben, akik legalább 5 magyar EP-képviselőt fel tudnának sorolni, nem is beszélve a Brüsszelben betöltött szerepükről. Holott az uniós döntéshozatal folyamatáról, érdekérvényesítési feladataikról, sőt, álláspontjukról nekik is éppúgy tájékoztatással illene élniük, mint hazai társaiknak. 2004 óta – pártállástól függetlenül - megdöbbentően keveset tesznek azért, hogy nézeteik itthon is ismertek legyenek, erre pedig rájátszik az, hogy sokuknak inkább parkolópályának, netán mellékvágánynak számít a kinti mandátum. Az Átlátszó 2015-ös cikke alapján azért könnyen leszögezhető, hogyha politikai értelemben nem is, de anyagilag megéri ez a hazai nézet szerinti, nem nagy figyelemmel kísért kiküldetés.

Az európai parlamenti képviselőknek jár havi nettó kb. 2 milliós forintos fizetés (6 250 euró) – hogy ezt mire költik, az az ő dolguk. Ezen felül jár nekik

–         teljes útiköltség-térítés,

–         munkavégzéssel töltött naponként 90 ezer forint (306 euró) napidíj, ennek a fele, ha az EU-n kívül végeznek munkát,

–         havi 1,3 milliós (4 320 euró) általános költségtérítés (irodabérlet, telefon, számítástechnikai eszközök költsége, stb.),

–          és az alkalmazottaikra havonta maximum közel 6,5 milliós keret (21 379 euró).

Az viszont nem az ő dolguk, hogy ezeket mire költik, mert arra kapják, hogy a képviselői tevékenységükkel kapcsolatban felmerült költségeiket fedezzék belőle.

Ezért sem érdemes csodálkozni, hogy a magyar közvélemény kézlegyintéssel intézi el a brüsszeli politikai szereplőket, hiszen súlytalan, érdektelen figuráknak tartja őket, akik tőle távol vannak, vagy ha nem, akkor érthetetlen dolgokban nyilvánulnak meg. Az Európai Unió több sebből vérző, túlbürokratizált, a közemberektől fényévekre álló szervezetének nagyon jót tenne, ha a belőle élő képviselők fontosnak tartanák a hazai állapotokat is, ugyanis elsősorban azokat kellene tájékoztatniuk, - netán meggyőzniük - az unióban maradásról, akiknek mandátumukat köszönhetik. A kellő tudással nem rendelkező szavazó nem csupán azért veszélyes, mert nincs megfelelő ismerethalmaza, hanem azért is, mert úgy jóval könnyebben lesz a szélsőséges ideológiák híve. Ez pedig pont azoknak lesz rossz, akik most fittyet hánynak rájuk, annak ellenére, hogy belőlük élnek. Elérkezett az idő, hogy az érzelmi húrok pengetése helyett értelmes, megalapozott gazdaságpolitikai érvrendszerek kerüljenek előtérbe egy alapvetően erről szóló közösség életében. A bizonytalanok és a kétkedők táborának növekedése ugyanis azok malmára hajtja a vizet, akiknek lételemük a zavarosban halászni. Mindebből az következik, hogy a huxit-akkordok megszólaltatása nem mindenképpen az EU eszmerendszere ellen irányul, hanem egy olyan reform elindításának célzatával, melynek nem csupán az elit, hanem minden uniós polgár is része.

Másképp nem fog menni, az alapjában megrogyott házat nem lehet csupán falfestéssel megmenteni.