1951. május 20-án nyolc férfi egy hosszú ideig érlelt tervet hajtott végre, amikor megszöktek a recski kényszermunkatáborból. A kalandos körülmények között kivitelezett akcióhoz a hidegvér mellett rendkívüli elszántság is kellett. Csak egyiküknek sikerült, de neki köszönhetően a külföldi sajtó is tudomást szerezhetett Recsk létezéséről.

Michnay Gyula, Lőcsey Géza, Stern Pál, Kertész János, Kihut József, Haraszti József, Mózes Mihály és Stern Mendel egy ügyesen kiagyalt ötletet valósított meg, melyhez az táborban átélt megpróbáltatások mellett a kilátástalanság is erőt adott. A recski pokol ugyanis nem csupán a mindennapos emberfeletti munkát, hanem az éhezést és az őrök brutalitását is jelentette. A „ne csak őrizd, gyűlöld is” jegyében az ávósok a legválogatottabb kínzásoknak és megaláztatásoknak vetették alá a sokszor ítélet nélkül raboskodó embereket, akikről a családjuk sem igen tudta, hol vannak.

Emlékmű Recsken az egykori kényszermunkatábor területén

(a fotó forrása: a Recski Szövetség Egyesület Facebook-oldala)

Nyári Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója így írt a szökésről a Recski Szövetség internetes oldalán:

1951. május 20-án reggel egy géppisztolyos ávós tiszt hét rabot kísért ki a recski internálótáborból. A politikai foglyok többsége soha nem mehetett a kerítés túloldalára, de néhány köztörvényes elítélt munkájára szükség volt egy építkezésen. A kőfejtéshez használt robbanóanyagok raktárát a táboron kívül kellett felépíteni, nehogy a rabok valahogy hozzájussanak. Két őrtorony között ideiglenes ajtót vágtak a drótkerítésen a munkások számára. Vasárnap volt, a tornyokban vigyázó ávósok alig várták a váltást, nem sokat törődtek az épülő raktár felé haladó, szerszámokat cipelő, lehajtott fejű foglyokkal és az őket kísérő tiszttel. Pedig ha jobban odafigyelnek, észrevehették volna, hogy a verőfényes napsütésben a foglyok és őrük egyaránt állig fel vannak öltözve. Amikor a menet látótávolságon kívül ért, villámgyorsan ledobták magukról a rabruha felsőrészét, és az alatta viselt szedett-vedett pulóverekben futásnak eredtek. A szabóműhelyben, titokban összetákolt tiszti uniformis mellett a földön hagyták a fából és konzervdobozból barkácsolt géppisztolyt is. A 29 éves Michnay Gyula vezette őket: ő volt az, aki az egész szökés tervét aprólékosan kidolgozta. Harmincezer fegyveres kereste őket mindenhol az országban, s közülük hetet hamarosan el is fogtak. Egyedül Michnay jutott át a határ túloldalára, ahol először ő tudatta a világgal, hogy a kommunista rezsim embertelen munkatábort tart fenn Magyarországon. 520 rabtársa nevét olvastatta be a rádióban, legtöbbjük családja innen tudta meg, hogy ítélet nélkül elhurcolt rokonuk életben van. Michnay Gyula nem sok köszönetet kapott mindezért, legtöbben nem is hittek neki – a kelet-európai menekültek sorsa várt rá Németországban.

A szökevények sorsa viszonylag hamar beteljesedett, június végéig Michnay kivételével mindenkit elfogtak, a legtovább talán Lőcsey Géza - ő volt az, aki ávós tisztnek öltözött be - húzta, aki egy hónapig bujkált Budapesten, míg Mózes Mihály megsérült, melyet 2013-ban így idézett fel:

A Vác melletti Kosdon buktam le. Volt egy lábsérülésem, ami miatt nehezemre esett a járás, így meghúztam magam egy agyagbarlangban. Először egy kislány tévedt arra, aki az elkódorgó kecskéjét kereste. Hozott nekem babgulyást, meg kétliteres csatos üvegben vizet. Megígérte, hogy este elmehetek hozzájuk aludni, és kapok új ruhákat is. Ám nem sokkal később begurult a barlangba a közelben játszó gyerekek labdája. Miután a fényképünk – amelyeken börtönből megszökött gyilkosoknak tituláltak bennünket – az egész országban ki voltak téve, mindenütt, még az iskolákban is, a gyerkőcök rögtön felismertek. Hiába mondtam nekik, hogy nem vagyok gyilkos, hanem csak egy szökött rab, hazaszaladtak és kihívták a helyi rendőröket. Másfél hónapos bolyongás, bujkálás, alultápláltság után, valamint a sérült lábam miatt ekkor már nem is próbálkozhattam azzal, hogy elbújjak, elszökjek. A rendőrök elfogtak, és előbb a helyi rendőrőrsön vallattak ki, majd Pestre hoztak. Többször súlyosan megvertek a további vallatások közben. Visszavittek Recskre is, igaz, mint később kiderült, csak azért, hogy bemutassák a többieknek: immár engem is elkaptak a szökött foglyok közül. Én is nyilvános verést kaptam itt, de már nem kerültem vissza az internálótáborba, helyette a Fő utca lett az új otthonom. 

Michnay Gyula volt az egyetlen, aki kijutott külföldre és Bécsben jelentkezett a hatóságoknál, ahol a Szabad Európa Rádióban szerette volna tájékoztatni nyilvánosságot, de akadályokba ütközött.

Michnay Gyula egykori rabosítási fotója, valamint egy 2008-as Recsken készült felvétel

(a fotók forrása: munkatabarok.hu és nava.hu)

Egyes források szerint az Amerika Hangja rádió adásában végül elhangzott közel 600 recski rab neve a tábor egyéb információi mellett. Ahogy visszaemlékezéseiben fogalmazott: „Én az életemért futottam. De azok a szabad emberek, akik nekem segítettek, ők a hősök, nem én. Nekik jár a hála és köszönet. Mert ők háborúságot szenvedtek értem. Mert őket kivétel nélkül mind az ávó begyűjtötte, kivallatta, megkínozta.” Michnay Németországban telepedett le, ahol megkapta az állampolgárságot, s egy olajtársaságnál helyezkedett el, ahol nyugdíjas koráig dolgozott. Neve és története a rendszerváltás környékén került újra előtérbe, később Magyarországon magas állami kitüntetést vehetett át. 2011. április 30-án, 89 éves korában hunyt el.

A fogolyszökésben részt vettek közül 2012-ben Vámos György írása szerint már csak Stern Mendel és Mózes Mihály élt, - a többiek sorsáról egyébként sincs könnyen hozzáférhető adat - utóbbit egy forrás 2013-ban már az egyetlen túlélőként említi.

Hende Csaba és Mózes Mihály 2013 decemberében

(a fotó forrása: eredetimiep.hu)

Ekkor Hende Csaba honvédelmi miniszter a legmagasabb honvédségi kitüntetést adományozta a 89 éves volt recski rabnak, aki ezzel kapcsolatos érzéseit így foglalta össze:

Igaz, némi személyes vigaszt jelent, hogy a rendszerváltás óta két állami kitüntetést is kaptam. Az elsőt még 1998. október 23-án Orbán Viktor miniszterelnök úrtól, akitől a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét vehettem át. Idén pedig Hende Csaba honvédelmi miniszter úrtól kaptam meg a „Hazáért” elismerést, ami az egyik legnagyobb honvédségi kitüntetés, amelyet civil ember kaphat. Rendszeresen bejárok a Recski Szövetségbe, tartom a kapcsolatot egykori sorstársaimmal. Sajnos egyre csak fogyunk mi is, ám a bajtársias légkör megmaradt, és a kötelék, ami összetart bennünket, erősebb mindennél.