A Jobbik elnökségének legújabb dilemmája kissé korai. Nagyjából olyan, mint amikor a vadászok már akkor a zsákmányon osztozkodnak, amikor még be sem mentek az erdőbe.
A radikális – bár ez a jelző most némiképp megkérdőjelezhető – párt az elmúlt két napban attól volt hangos, hogy ki miként ítéli meg Vona Gábor elnök néppártosodási kísérletét. A mellőzni kívánt Novák Előd, Apáti István és Szávay István azóta már egyértelműen jelezte: fittyet hányva a figyelmeztetésre, mégis elindulnak a májusban esedékes tisztújításon. Ez világosan megmutatja, hogy érzékelik a tagság egy részének azon óhaját, amely őket akarja. Mindettől függetlenül Vona sem lépte volna meg eddigi bizalmasai félreállítását, ha nem lennének megbízható információi az erőviszonyokról. Az, hogy belengette a „mindenki mellőzhető” kártyát, ráadásul saját magára is vonatkoztatva, kétséget sem hagy szándékai megfellebbezhetetlenségéről. Egyelőre még nem világos, hogy az utóbbi 48 órában kiéleződött belső pártviszály meddig mehet el. Az viszont egyértelmű, hogy valamelyik félnek – legkésőbb a májusi kenyértörésig – engednie kell. Ha addig nem jön létre valamilyen alku, ráadásul a renitens alelnökök közül bárki – vagy netán mindegyik – bekerül az új elnökségbe, akkor Vonának a vétójogon kívül nemigen lesz más alternatívája.
Vona Gábor, a Jobbik elnöke
(a fotó forrása: Index Kovács Attila/MTI)
Ez a forgatókönyv pedig könnyen a Jobbik szakadásához vezethet, hiszen egyelőre Vona Gábor az egyetlen elnökjelölt. Az alapszabályban lefektetett lehetőség valóban kimondja, hogy az elnök megvétózhatja az alelnökök személyét. A Jobbik sokkal jobban járna, ha a mostani vihar szelíd széllé csendesülne, hiszen ellenkező esetben olyan erősek lesznek a villámok, hogy azok szétszakíthatják az egységet. Ne feledjük, hogy a párt parlamenti jelenlétének időszakában már több ízben is megtört a frakciókohézió, hiszen 2012-ben Endrésik Zsolt, Lenhardt Balázs és Rozgonyi Ernő is elhagyta a pártot, nem is beszélve a Szegedi Csanád-ügyről. Ezek az esetek a jelenlegihez képest csupán szellőcskék voltak, ráadásul akkoriban még nem is a második legerősebb pártként aposztrofálták a Jobbikot, a kilépő politikusok pedig nem kifejezetten tartoztak az élvonalba. A radikálisabbnak mondott Novák, Apáti és Szávay, valamint a hírekben kevesebbet említett Hegedűs Lorántné azonban más súlyú. Mögöttük minden bizonnyal jóval nagyobb tábor áll, ezért háttérbe szorításuk sokkal kockázatosabb, de a jelenlegi helyzetet tekintve Vona számára az egyetlen szóba jöhető húzás, ami egyúttal lépéskényszernek is tűnik a hőn áhított kormányzati pozíció eléréséhez.
A jövő számtalan kérdést tartogat. Vajon a tagság is úgy gondolja-e mint az elnök, azaz a kormányra kerülés fontosabb lesz-e számukra, mint a Jobbik eredeti stratégiája? Kiállnak-e a száműzöttek mellett, s ha igen, akkor mit szólnak ahhoz, ha Vona Gábor tényleg vétózik? Ismerve a radikálisabb eszmék követőit, ebben az esetben simán szakíthatnak, pláne akkor, ha azt tömegesen teszik. Egy ilyen forgatókönyv megvalósulása a Jobbik végleges térvesztésével járna, hiszen a politikai paletta nem bír el egy újabb szélsőjobboldali csoportosulást, a Jobbik pedig szavazói bázisának jelentékeny részének inthetne búcsút. Kétség sem fér hozzá, hogy ebben az esetben a legnagyobb nyereséget a Fidesz könyvelhetné el, hiszen a mögötte loholó párt jócskán lemaradna, a többiek pedig még látótávolságban sincsenek, ugyanakkor a mérsékelt, de kettészakadt Jobbik nem lenne képes annyi szavazót elcsábítani tőlük, amennyivel egalizálná veszteségét.
Nyilvánvaló, hogy ezt Vona Gábor sokkal inkább látja, mint a lázadó alelnökök, akiknek most a sértődöttségből fakadó dac és az alulról érzékelhető támogatás elegye kissé elhomályosítja a jövőbe látását. Mindazonáltal a szükségszerű politikai alku hiányában a Jobbik most könnyedén eljátszhatja azt a váltópárti pozíciót, melyet az utóbbi egy-két esztendőben sikeresen kiharcolt magának. Akkor pedig hiába veszekszenek a zsákmányon, mert nemhogy erdő, de még vad sem lesz a közelben.