Volt, akit csak úgy ismertek: „Kócos”. Akadt, aki önkéntesként a sebesülteket igyekezett menteni. Nem mindig ismerték a veszélyt, talán fel sem mérték. Nem mindegyikük volt makulátlan előéletű, de sorsuk 1956-ban egy irányba mutatott és végül életüket adták azért, amiben hittek.
Az 1956-os forradalom után kivégzettekről számtalan történeti forrás áll rendelkezésre, hiszen a visszaemlékezések és a peranyagok ma már jórészt hozzáférhetők. Sokkal kevesebb nyom maradt azonban azok után, akik az utcai harcok során vesztették életüket, több esetben akár ismeretlenek is maradtak, noha több ezer emberről van szó. A folyamatosan mozgó és személyi összetételükben változó egyes csoportokról is sok történelmi munka született, de a téma korántsem lezárt. Nem is vállalkozhatom elemzésre, de az utókor számára mégis érdemes néhányukat bemutatni, hiszen ők nemhogy a szabadságot, de a forradalom végét sem érhették meg.
(a kép forrása: pestbuda.hu)
Földváry-Boér Elemér (1930.06.15. – 1956.10.24.)
A nemesi családból származó, de korábbi politikai tevékenysége miatt munkásként dolgozó 26 éves fiatalember nem volt ismeretlen a hatóságok előtt. Nemesi családban született, majd 1948-ban beiratkozott az egyetemre, ahol filozófiát hallgatott. A marxista nézetek vitatása miatt kicsapták, majd Recskre internálták, ahol többek között Faludy György csoportjához tartozott. 1953-as szabadulását követően csak gyári munkát kaphatott, de dolgozott kazánfűtőként és fakitermelésen is. Fogvatartásáról „Kitaszítottak” címmel írt könyvet, melynek kéziratával átszökött a határon és átadta a Szabad Európa Rádiónak, amit egy müncheni kiadó név nélkül közölt. 1956-ban a Margit-hídon kapcsolódott be a forradalmi eseményekbe, majd később a Parlamentnél leadott sortűzben a máját és a tüdejét is roncsoló lövés érte. Kórházba került ugyan, de nem tudták megmenteni az életét. 26 éves volt.
Földváry-Boér Elemér
(a fotó forrása: magyarforum.hu)
Kerekes Mária (1939.04.26. – 1956.11.02.)
Az igazi nevét csak évtizedek múltán derítették ki, de életéről keveset tudni. A Corvin-közi csoportban szinte csak „Kócos” néven ismert Kerekes Mária varrónő volt, egyes források szerint a szintén vele együtt harcoló „Bizsu” becenevű Dilinkó Gábor barátnője. Ezt az állítást nem minden tény támasztja alá, hiszen Dilinkó Tóth Ilona névre emlékezett, s arra, hogy a lány négy hónapos terhes volt akkoriban. Eörsi László kutatásai alapján, „Kócos” valódi neve tényleg Kerekes Mária volt. Annyi bizonyos, hogy a harcok folyamán halálos lövést kapott, bár ennek körülményeiről még a meglévő adatok sem egyeznek, ám az orális forrásoknál hitelesebbnek tűnnek. Klenovszky István és Gyűrű András vallomásai szerint november 2-án vagy 3-án „Kócost” (és udvarlóját, „Szőkét”) egy autóból lelőtték, társaik pedig hiába keresték az orvlövészeket. Tóth Tibor viszont azt vallotta, hogy „Kócost” a szovjetek lőtték le november 4-én. Alig múlt 17 esztendős.
Kormos Zoltán (1933.04.26. – 1956.11.07)
A származása miatt csak vegyipari munkásként dolgozó fiatalember 1944-ben iratkozott be a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba. 1948-ig mint ciszterci diák, államosítás után pedig, mint a József Attila Gimnázium tanulója járt az iskolába. 1951-ben családjával együtt kitelepítették és 2 év elmaradás után vidéken érettségizett. Természetesen egyetemre nem vették fel. Katonaéveit mint munkaszolgálatos töltötte el. 1956. október 23-tól 30-ig és november 4-től 7-ig a Corvin-közben harcolt – az elbeszélések szerint az egyik löveget kezelte és a harcokban „Öcsi” volt a neve - s november 7-én hősi halált halt.
2001-ben dr. Jankó Béla, aki Kormos Zoltán osztálytársa, cserkésztársa és barátja volt, egy alapítványt hozott létre a 23 esztendősen elhunyt fiatalember emlékére.
Mesz János (1931.10.31. – 1956.11.17.)
A forradalom egyik legellentmondásosabb és egyben legérdekesebb életű utcai harcosa a „Falábú Jancsi” és „Tuskólábú” néven egyaránt ismert kertészként dolgozó férfi volt. Az adatok és visszaemlékezések szerint nem volt makulátlan előéletű, többször is összeütközésbe került a törvénnyel. Tizenkétgyermekes családban látta meg a napvilágot.
Apja kőművesként dolgozott, de 1942-44 között internálták – közben anyja alkalmi munkákat vállalt. Ottó testvérével menhelyre vitték, onnan került első munkahelyére, a Virágkertészethez. A jobb fizetés reményében bátyjával a pécsi bányához szegődött, de onnan hamar Budapestre ment a RÖKK Gépgyárba. Italozgatott, de a rossz szokása felerősödött, mikor barátnője Szentendrénél a Dunába fulladt – viselkedése miatt nem vették vissza a bányába sem. Ottóval a csillaghegyi téglagyárban kezdtek dolgozni. Lábát is feltehetőleg részegen vesztette el, amikor a szentendrei HÉV alá esett. Falábúként nősült meg, de megjavulnia nem sikerült – rendbontásért nyolc hónapra bezárják. Az 1956-os év eseményeit feldolgozó szakmunka szerint a forradalom évében a VIII. kerületben, a Koszorú utcában lakott. Október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz, testvére a Bástya mozi előtt látta ittasan hadonászva. Saját állítása szerint őt még a golyó sem fogja, ezt gyakran mondogatta Corvin közi felkelő társainak, ahol ő volt ott tüzérségi parancsnok. Nem volt könnyen kezelhető figura, a katonai vezetőkkel folytatott tárgyalásokkor a legradikálisabbnak számított. Rusz Károly forradalmár szerint Mesz János több tankot is kilőtt. - Falábú lezser ember volt. Nem a kezével, hanem a falábával rántotta meg a madzagot, ami működésbe hozta a löveget. Nagy pusztítást végzett.” A visszaemlékezés alapján testi fogyatékossága nem akadályozta „egy-egy lövés után 7-10 másodperc alatt újratöltötték az ágyút.
Mesz János kétségtelenül az egyik legbátrabb forradalmárnak számított, aki a szovjet intervenció ellenére sem adta fel a küzdelmet. Mindazonáltal saját sérthetetlenségébe vetett hite tévedésnek bizonyult, hiszen november 4-én a nehézfegyverekhez beosztott felkelőket irányítva megsebesült és néhány nappal később meghalt.
Mesz János
(a fotó forrása: server2001.rev.hu)
Szeles Erika (1941.01.06. – 1956.11.08.)
A 15 esztendős szakácstanuló egy fényképnek köszönhetően 1956 egyik ikonikus alakjai közé került. A kommunista zsidó családban született kislány édesapja egy koncentrációs táborban vesztette életét, ezért rendkívül nehéz körülmények között nőtt fel. Idősebb barátjai hatására sodródott az antikommunizmus felé, s ez vitte a felkelők közé is. A felkelő csapatba Erika pár diáktársát is elhívta, akik megtanították géppisztollyal bánni. 1956. november 1 környékén készíthette róla a híres képet egy dán fotóriporter, Vagn Hansen. A képen az akkor 15 éves Erika mosolyogva állt modellt pufajkában, gumicsizmában és egy orosz géppisztollyal a kezében. November 1 után a barátok, akik tudtak az orosz egységek Magyarországra való betöréséről, aggódtak Erika biztonságáért és meggyőzték, hogy még túl fiatal a harchoz. Erika beleegyezett, hogy letegye a fegyvert és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez. Ezt követően már nem harcolt, hanem önkéntesként igyekezett sebesülteken segíteni. November 8-án ez okozta a halálát is. A Blaha Lujza tér környékén egy sebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor szovjet géppisztolytalálat érte. Egy egész tárat lőttek bele, noha vöröskeresztes ruha volt rajta. Két hónap múlva lett volna 16 éves.
Szeles Erika
(a fotó forrása: mult-kor.hu)
Szentkirályi Klára (1936.09.30. – 1956.11.04.)
A 20 esztendős lány életéről nagyon keveset tudni. Annyi bizonyos, hogy a forradalom idején védőnői tanuló volt és önkéntes szerepet vállalt a harcokban megsérültek ellátásában. 1956. november 4-én egy ilyen akció közben, vöröskeresztes ápolónőként a József körút és az Üllői út sarkán, golyótól találva, halt hősi halált.
