Vajon igaz, hogy Magyarországon még mindig nagy kultusza van Kádár Jánosnak? Valós, hogy ma is megválasztanák politikai vezetőnek akár olyanok, akik nem is éltek az általa fémjelzett rendszerben? Lázár János az ügynöklisták kapcsán ezekre a kérdésekre tulajdonképpen igent mondott. Ha a dolgok mélyére nézünk, nem tudjuk cáfolni.Ha egy külső szemlélő csupán a Munkáspárt – az egyetlen formáció, amely Kádárt még pozitív példaként emlegeti – választási eredményeiből saccolja meg az egykori MSZMP-főtitkár társadalmi megítélését, könnyedén tévedésbe eshet. Thürmer Gyula pártja ugyanis a rendszerváltás óta a közelébe sem tudott jutni a Parlamentnek, nemhogy bekerülni, és ez a tendencia nem fog változni a jövőben sem. A különböző internetes fórumokon és a közbeszédben Kádár nimbusza mégis makacsul tartja magát, s távolról sem az előző érában szocializálódott, mára leginkább nyugdíjas réteg mereng a régmúlt időkön, hanem megdöbbentően sok fiatal is. Minden különösebb dilemma nélkül leírható: a ma Kádárt nem elutasító tömegben sokféle párt szimpatizánsa megtalálható, s bizony, közöttük bőven akadnak a kormányt egyébként támogatók is.
Kádár János (balra) 1968 februárjában
(A fotó forrása: Index Vigovszki Ferenc MTI)
Ezt a jelenséget nem érdemes elintézni egy kézlegyintéssel, hiszen ne feledjük: Kádár választástechnikai és demokratikus értelemben egyetlen percig sem volt legitim vezetője az országnak.
A manapság nyugdíjas éveiket taposók könnyes nosztalgiája nagyjából érthető. Akkor voltak fiatalok, eszükbe sem jutott kételkedni a kádári tévedhetetlenségben, hiszen a kisembertől a párttitkárig mindenki megalkudott az egypártrendszerben, ami viszonylagos, ámde futóhomokra épített jólétet adott. A társadalom túlnyomó része viharos gyorsasággal túllépett mintegy 400 felakasztott forradalmáron, több tízezer bebörtönzött másként gondolkodón, s elfelejtette közel negyedmillió kivándorolt honfitársát is. A nagy többség megelégedett a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” nyújtotta életvitellel és nem is vágyott többre a hamis szabadságérzetnél. Felvonultak május elsején, itták a meleg sört, ették a hideg lángost és tudomást sem véve semmiről – igaz, hogy valós hírek el sem jutottak hozzájuk – beletemetkeztek a szocializmus színtelen hétköznapjaiba és ránk erőltetett ünnepeibe. Struccnemzet.
Lázár Hódmezővásárhelyen már 2010-ben nyilvánosságra hozta az ügynöklistákat
(a fotó forrása: promenad.hu)
Kádár ebből a szempontból zseni volt és átívelte saját korszakát. Sikerült egy olyan aljas megállapodást átnyomnia, amely az emberek hasáról szólt. Ha az tele van, akkor senkit sem érdekel a demokrácia, a véleménynyilvánítás szabadsága, sőt, talán egyetlen demokratikus alapjog sem. A krumplileves atyja pedig tudta ezt. Ma sincs másként.
Abban az országban, ahol Kádár Jánost Szent Istvánnal és Mátyás királlyal együtt emlegetik, teljesen felesleges nyilvánosságra hozni az ügynöklistákat. Egy szűk körön kívül senkit sem hoz lázba, pontosan ugyanúgy, ahogyan az 56-os ünnepségek sem. Magyarország éppen úgy nem tanult meg igazán fejet hajtani hősei előtt, mint ahogyan belement Kádár piszkos ajánlatába. Ebben az értelemben pedig szinte hiába haltak meg oly sokan 60 évvel ezelőtt, mert nem sikerült megölniük az eszmét, amely ellen küzdöttek. Az majd csak akkor pusztul el mindörökre, ha kádári kultusz az átlagpolgár fejében sem él többé és oda teszi azt az embert, ahová való: a test és a szellem gyilkosai közé.
Addig mindannyian Kádár népe leszünk.
