Vona Gábor pártelnök akciója, melynek célja a párt radikális szárnyának az elnökségből történő kiszorítása, borítékolható volt ugyan, de a döntésre érkező reagálások egyelőre korántsem kiszámíthatók.

A Jobbik néppártosodása, ezáltal a szavazatok maximalizálása már régóta Vona egyértelmű célja, hiszen jól tudja: az „eredeti” Jobbik politikai kommunikációja soha nem lesz kormányképes. A 2014-es választásokra ez a harmadik legerősebb parlamenti párt pozíciójára volt elég, s ne feledjük azt sem, hogy akkor még egyetlen egyéni választókerületben sem tudtak nyerni. A Vona Gábor által irányított fordulat azóta több polgármesteri székhez, sőt Tapolcán parlamenti mandátumhoz juttatta a pártot. Novák Előd, Apáti István és Szávay István alelnökök újraindulásának megtorpedózása azt jelenti, hogy a párt átszervezése elérte a csúcsot is, a radikális szárnyak lenyesegetése, s ezzel együtt a néppárti dominancia erősítése minden régi érdemet felülír. A kérdés az, hogy a most látványosan partvonalra tett politikusok megijednek-e a sárga laptól, vagy dacból harcba szállnak az esetleges pirosért is. Amennyiben bármelyik – vagy akár mindhárom – alelnök mégis megméretteti magát a közelgő tisztújításon, akkor jóval világosabban kirajzolódhatnak a törésvonalak.

Vona Gábor és Novák Előd a Parlamentben

(a fotó forrása: Index Földi Imre/MTI)

Abban ugyanis a leghalványabb kétségem sincs, hogy a Jobbik mezei talpasai sokkal inkább a keményvonalasok oldalán állnak, mint a Vona-féle néppártosodási eszme mellett. Az ilyen tömeg ereje azonban nem mindig mutatkozik meg a belső választásokon, hiszen a szavazati joggal rendelkezők nagyobb esélyekkel reménykedhetnek egy valamikori párt-, illetve magasabb szintű bürokrata pozícióban. Ennek okán a pragmatizmus győzhet a forradalmi hangulat felett, amit már 1993 táján is megfigyelhettünk az ezzel az esettel figyelemreméltó párhuzamot mutató MDF példáján, amikor a Csurka István vezette mintegy tucatnyi képviselő hagyta ott a fórumot, s hozta létre a MIÉP-et. A különbség az, hogy akkor az MDF kormányzott, s mivel a kisgazda fragmentálódás is viharos volt, parlamenti többsége elenyésző maradt. Ez a veszély ugyan nem fenyegeti a Jobbikot, de könnyen elképzelhető, hogy a radikálisabb irányhoz tartozó, főleg Novák Elődöt támogató táborban lesz akkora elégedetlenség, amely nehéz perceket fog okozni az utóbbi időben észrevehetően csökkenő népszerűségű pártnak. A frakció vonatkozásában pedig a jövő fogja megmutatni azt, hogy ki melyik politikus oldalára áll ebben az éppen most napvilágra került problémában.

Annyi bizonyos, hogy az elkövetkező időszak nagyon fontos lesz. Most fog eldőlni, hogy a Jobbik továbbhalad-e a megkezdett pártelnöki úton és lebontja az utolsó gátakat is, vagy egy kisebb erózió még jobban szétaprózza erőiket. Utóbbi esetben távolabb kerülnek a kormányalakítás lehetőségétől, mint bármikor, ha viszont Vona Gábor akarata érvényesül, a régi tagok és a velük szimpatizáló szavazók jelentékeny hányada fog elfordulni tőlük. Hamarosan kiderül, hogy a Jobbik miként fogja ezt a gordiuszi csomót kibogozni, vagy még egy ideig a „róka fogta csuka” állapotában marad.