Hosszú idő telt el azóta, hogy Bogár János állami ítéletvégrehajtó a bitófa alá kísérte a nyilaskeresztes kormány fejét. A hungarista mozgalom azonban nem teljesen szűnt meg a nemzetvezető halálával, hiszen még ma is akadnak követői.
Szálasi Ferenc kormányának tagjait - Jurcsek Béla közellátásügyi miniszter kivételével, aki még 1945 tavaszán öngyilkos lett Ausztriában - egymáshoz szorosan kapcsolódó népbírósági perekben ítélték el. Elsőként, 1946. március 2-án, Pálffy Fidél földművelésügyi minisztert, majd március 9-én Budinszky László igazságügy-minisztert végezték ki. Március 12-én hajtották végre a halálos ítéletet Szálasi Ferenc nemzetvezetőn, Vajna Gábor belügy-, Beregfy Károly honvédelmi, valamint Rajniss Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszteren. Egy héttel később Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes és Kemény Gábor külügyminiszter sorsa teljesedett be. Május 2-án Kovarcz Emil tárca nélküli, augusztus 24-én Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, valamint Szász Lajos kereskedelem és közlekedésügyi, míg október 30-án – utolsóként – Kassai-Schallmayer Ferenc tárca nélküli minisztert végezték ki.
Szálasi Ferenc kivégzése 1946. március 12-én a Markó utcai börtön udvarán
(a fotó forrása: ritkanlathatotortenelem.blog.hu)
Szálasi kabinetének három tagja viszont elkerülte a halálbüntetést, s közülük került ki az is, aki az emigrációban a hungarista mozgalom túléléséről is gondoskodott. A kormányban az iparügyi tárcát irányító Szakváry Emil életfogytig tartó szabadságvesztését az 1956-os forradalom szakította meg, melynek zűrzavarában a politikus Franciaországba emigrált, s ott is halt meg. Hellebronth Vilmos tárca nélküli miniszter az 1963-as amnesztia során szabadult, azonban ő Magyarországon maradt, ahol fordítóként dolgozott 1971-ben bekövetkezett haláláig.
Henney Árpádot, aki a nemzetvezető munkatörzsének országos munkarendvezetője és a személye körüli tárca nélküli miniszter posztját töltötte be, viszont soha nem ítélték el, hiszen megúszta kiadatását. Ő volt az, aki az emigrációban is megmaradt a hungarista eszmék követőjének és igyekezett összefogni a híveket. A wikipedia szócikke szerint „1951-ben az Út és Cél című hungarista újságot szerkesztette. 1956-ban, spanyol segítséggel hungarista csoportot hozott létre Ausztriában. Az 1956-os forradalom idején Magyarországra, Kőszegre utazott, hogy segítse a forradalmat, azonban annak bukása után újra emigrációba vonult. 1980. május 21-én az ausztriai Kitzbühelben halt meg.”
A hetek.hu portál 2003-ban közölt egy Hazafi Zsolt által Tóth Tibor történésszel készült interjút, ami az akkori külföldi és hazai helyzetre is rávilágított némiképp.
– Az emigrációban hogyan működött a hungarizmus?
– Szálasi Henney Árpádra ruházta át a tisztséget, illetve megbízta a szervezési feladatokkal. Henney 1980-ban, a Németországban élő Tatár Imrét – aki egykor a Korona Tanács tagja volt – bízta meg az emigráció irányításával. Tatár az egyre öregedő, belviszályoktól nem mentes mozgalmat nem tudta egységesíteni, így 1989 után nem maradt más választása, minthogy itthoni szélsőjobboldali politikusnak adja át a jogot a Szálasi nevéhez fűződő Hungarista Mozgalom szervezésére és irányítására. Feladatként határozta meg, hogy tegyék a politikát módosító tényezővé a hungarizmust Magyarországon.
– Így lett Győrkös István az új vezető?
– Igen, de ez egy folyamat végére alakult így. Győrkös 56-ban börtönbe került, ahol megismerkedett nyilasokkal. 89-ben a Nemzetiszocialista Akciócsoport életre hívásával igyekezett Szálasi örökébe lépni. A hungarista jellegű szerveződést a kilencvenes évek elején azonban betiltották, így az mozgalmi formává átalakulva Magyar Nemzeti Arcvonal (MNA) néven kísérli meg folytatni működését. Ekkor az még nem az elfogadott Hungarista Mozgalom, hanem csak az egyik pályázó. Tatár Imre végül – több személy megvizsgálása után – Györköst találta a legalkalmasabbnak, és nevezte ki utódjául. 1995-ben meghalt Tatár Imre, és ezzel a hungarista emigráció történetét lezártnak tekintjük.
– Mi lett az emigránsokkal, tovább tudták örökíteni „eszméiket”?
– Nem. Legalábbis azoknak, akikkel sikerült kutatásaimhoz interjút készíteni, nem nagyon sikerült. Egyik hungarista interjúalanyom unokája például nem is tud magyarul. Előfordul, hogy a nagypapa halála után egyszerűen kidobálják az „ereklyéit”.
– Mi történt 89 után Magyarországon?
– Győrkös István egyedüli és – a nyilas hagyományok szerint – jogos vezetőként kísérletet tett a magyarországi szélsőjobboldali szervezetek egységesítésére hungarista vezetéssel. Így sodródott mellé kezdetben Szabó Albert és Ekrem Kemál György, később pedig a különböző szkinhed szervezetek. Amit azonban nagyon határozottan le kell szögezni, hogy a Győrkös által vezetett Magyar Nemzeti Arcvonalat nem szabad, sõt hiba összemosni szkinhednek, illetve neonácinak nevezett szervezetekkel. Győrkös emberei nem szkinhedek, hanem nyilasok. Kemény szellemi és fizikai kiképzésben részt vevő fiatalokról van szó, akik politikai gondolkodásmódjukban 1944. október 15-ét tekintik az utolsó legális hatalomátvételnek, és Szálasi eltávolítását követően nem ismernek el egyetlen hazai kormányt sem. A német nemzetiszocializmustól is elhatárolódnak.
– Emlékszem, hogy a kilencvenes évek elején óriási divat volt a fiatalok között szkinhednek lenni. Martens-bakancs, bomberdzseki, tar fej voltak a legfőbb külső jellemzőik. Mi lett velük?
– Legtöbbjük abbahagyta. Azok, akik maradtak, részben megtalálhatók a Vér és Becsület koncertszervező 'részlegében'. Győrkösék nem becsülik őket sokra, mert legtöbbjük masszív alkoholista, inkább hőzöngőknek tartják őket. A szkinhedek és a Magyar Nemzeti Arcvonal tagjai között ugyanis ég és föld a különbség. A Győrkös által vezetett mozgalom egy szélsőséges irányba elmenő, ószövetségmentes 'keresztény' nemzeti mozgalom, mely igen kemény és néha talán ijesztő elvárásokat támaszt az életmódot illetően tagjainak. gyökerei talán a manicheizmusig nyúlnak vissza – erről bővebb könyvet írtam, mely most jelenik meg januárban. A kilencvenes évek második felében a Magyar Nemzeti Arcvonal Becsületbírósága a Vér és Becsület nevezetű szerveződés vezetőit kizárta az MNA kötelékéből, annak egyik mostani társszervezete pedig, a Hungária Skins. Ennek tagjai 2000 körül léptek ki az MNA-ból, tiltakozva annak katonás, tekintélyuralmi berendezkedése ellen.
Mindezzel együtt a hungarizmus – még ha marginális szerepkörben is – jelen van Magyarországon. Szálasi Ferenc kései utódait a Pax Hungarica Mozgalom képviseli 2008 óta. Saját internetes oldaluk szerint a PHM „Magyarország utolsó törvényes államfőjeként Szálasi Ferencet fogadja el. Ebből következik az is, hogy a jelenlegi politikai rendszert illegitimnek tartjuk (az ún. "debreceni ideiglenes kormány" megalakulásától az alkotmányosság helyreállításáig provizórikus állapot áll fenn), attól nem kérünk és nem fogadunk el semmit. A PHM célja ebből fakadóan az alkotmányosság helyreállítása, a Hungarista Munkaállam létrehozása és a Pax Hungarica kivívása - jog és kenyérbiztos hazát adni a Kárpát-medencében otthonra talált, egymásra utalt népeknek.”
Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy Szálasi hungarizmusa minden bizonnyal vele együtt „halt meg” a bitófán. A deklaráltan szélsőjobboldali – habár a PHM nem vallja magát annak – mozgalmakban nem az a legnagyobb veszély, amit a tagság hordoz magában, hiszen létszámuk általában alacsony. Sokkal inkább az, amikor a teljesen hétköznapi átlagpolgár keres magának valamilyen ellenségképet, akit okolhat bármilyen okból származó problémáiért. Szálasi Ferenc eszméje, amely már a maga korában, még hívei számára is sokszor zavarosnak tűnt, olyan vérzivatarba vezette az országot, melynek soha nem szabad megismétlődnie. Ugyanakkor egy ember, akinek van ideológiai nézete, s csak azt követi, nem mindig olyan veszélyes, mint azok a tömegek, akiknek nincs, viszont befolyásolhatók. Szélsőséges eszmék esetében a legnagyobb tragédia általában a két „oldal” egymásra találása.