Különösen erős interjút adott ma az Index-nek Pozsgay Imre, aki a rendszerváltás idején akár államfő is lehetett volna. Török Gábor jól látja: az anyag valóban aranybánya. Kár, hogy kevés benne az arany, s arányaiban ilyen sok a föld.
Nem vitatom azt a szerepet, melyet a volt kulturális miniszter betöltött 1989-ben és 1990-ben. Valóban ő volt az, aki először népfelkelésnek nevezte az 1956-os forradalmat, mellyel érthetően botrányt kavart saját elvtársai körében. Azt sem állítom, hogy nem vett részt az előző éra lebontásában, sőt, az MSZMP berkein belül ebben vezető szerepet játszott, s akár bomlasztott is. Tudjuk, hogy a korai MDF vezetői is láttak benne alternatívát, de tárgyalópartnert mindenképpen. Azonban azon, hogy már 1980-ban sem volt kommunista és 1958-tól nem támogatta Kádár Jánost – kissé elcsodálkoztam.
(a kép forrása: Index Huszti István)
Van olyan helyzet, amikor a kevesebb több. Talán nézzük meg, hogy Pozsgay – aki szavai szerint sokat vitázott a kulturális cenzúrában rendkívüli hatalommal bíró Aczél Györggyel – kulturális miniszterként mit mondott 1976. október 14-én, a közművelődésről szóló törvényjavaslat tárgyalásakor a Parlamentben az Országgyűlési Könyvtár mai napig is átnézhető dokumentumai szerint.
A közművelődés fejlesztése szorosan összefügg társadalmunk, a szocializmus jövőjével, ezért társadalomfejlesztési programunk lényeges és szerves része a közművelődés fejlesztésének programja. E felismerések késztették a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságát arra, hogy a közművelődés helyzetét áttekintse, és 1974-ben határozatban rögzítse a fejlesztés feladatait, és egyúttal javaslatot tegyen a közművelődésről szóló törvény megalkotására. Csupán — s ez a csupán nem kevés — abban törekszünk egyetértést kialakítani, hogy van megbízható, bevált politikánk, amelynek elválaszthatatlan és nem önkényesen cserélgethető része a kulturális politika, éppen azzal tudott alkotó energiákat felszabadítani, hogy hangsúlyozta az emberek jogát és felelősségét a szocializmus építésében. Azzal, hogy a szocialista demokrácia intézményeivel az állampolgárokat a szocialista építés gondolkodó, cselekvő részvevőivé avatta. Amivel elérte ez a politika, hogy azok is, akikben még nem tudatosodott világnézetünk, társadalmi programunk valamennyi célja, egy közös célt, a szocializmust meggyőződéssel vállalták.
Másnap – 1976. október 15-én – Pozsgay a törvényjavaslat zárszavában Marx-ot is megemlítette:
Amikor ezt tesszük, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy a szocialista hazafiság erősítése, a nemzettudat fejlesztése számunkra annak a tudatával is együtt jár, hogy egy szocialista közösség tagja vagyunk, nem egyedül vagyunk, hanem itthon vagyunk, Közép-Európában, Kelet-Európában, mert végre egy olyan társadalmi közösség tagjaként teljesítjük küldetésünket, amelyre keserves történelmünkben korábban nem volt példa. S akkor ehhez hozzá tartozik annak a kijelentése is, hogy amikor közízlésről, a nemzeti értékek megbecsüléséről beszélünk, eszünkbe jutnak Marx szavai, aki azt mondta, hogy a szerencsés nemzetek kacagva búcsúznak történelmük tragikus pillanataitól.
Félreértés ne essék. Hiszek abban, hogy egy embernek évtizedek alatt akár gyökeresen is megváltozhat a véleménye. Abban viszont már kevésbé, hogy jórészt meg kell tagadni a múltját, még akkor is, ha a „végképp eltörölni” csak a fiatalabb korosztálynak egy filmcím csupán. Vessen rám bárki követ, de számomra kissé disszonáns az a mondat, melyben Pozsgay Imre a Kádár-korszakot kemény diktatúrának tartja, miközben 1976 és 1980 között kulturális, majd 1982-ig művelődési miniszter, 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsa titkára, 1988 és 1990 között államminiszter, 1980 és 1989 között a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi, 1988 és 1989 között Politikai Bizottságának tagja volt. Azt gondolom, hogy ha valaki ilyen magas pozícióba jut, akkor egyrészt szorult bele tehetség, másrészt pedig nem a legalacsonyabb szinten kell támogatnia a rendszert.
Szerintem Pozsgay Imre eleget tett a rendszerváltáskor (- hoz), az 1990 után betöltött szerepe pedig már más lapra tartozik, hiszen láthatóan kereste a helyét a politikai palettán. A saját maga által is bevallottan lórúgásként megélt eset, azaz az elbukott államfői posztot követően csupán rövid MSZP-s karriert vállalt – tegyük hozzá, hogy önszántából. A Nemzeti Demokrata Szövetséggel nem aratott sikert és a röpke MDF-es intermezzo-val sem. Számomra még az sem felháborító, hogy megtalálta a kapcsolatot a Fidesszel és egyetért velük.
Csak kár, hogy már életében megpróbálja felépíteni saját szobrát és talán kozmetikázni is a múltat. Ezt tartom feleslegesnek, hiszen tudjuk: a régi, fekete-fehér fotókat lehet ugyan színesíteni, de attól még ugyanazokat a történéseket fogják ábrázolni.