Távolról sem szabad elhinni, hogy a Biszku Béla perében ma született döntés csak a bíróságra vett rossz fényt. Ez a história a rendszerváltás óta eltelt időszak minden percének szégyene. Sőt, ha nem lett volna két élelmes és elszánt újságíró, akkor a keményvonalas kommunista politikus még ma is nyugodtan, mindenkitől elfeledve üldögélne karosszékében.

Ez a hét azzal kezdődött, hogy Biszku Bélát, az 1956-os megtorlásokban döntő szerepet játszó egykori szerszámlakatost, volt belügyminisztert, szabadlábon távozni hagyták, miután a Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte a Fővárosi Bíróság elsőfokú ítéletét. Akkor első fokon öt és fél éves szabadságvesztésre ítélték felbujtóként több ember sérelmére elkövetett háborús bűntett, lőszerrel való visszaélés, valamint a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt. Ezzel a döntéssel gyakorlatilag az ügy újraindul.

Biszku Béla (balról) hatalma tetőfokán Kádár Jánossal a Parlamentben 

Nem vagyok jogász, pláne bíró nem. De akkor sem értem, hogy mi az a konkrétum, amit mindenképpen igazolni kell ahhoz, hogy Biszku Béla döntéshozó szerepét bizonyítsák a megtorlások és kivégzések vonatkozásában. A politikus 1957. március 1. és 1961. szeptember 13. között belügyminiszter volt Kádár János kormányában, eképpen irányító és jóváhagyó szerepkört töltött be. Elhiszi azt még valaki, hogy ilyen pozícióban semmit nem írt alá, semmit nem tudott és nem adott utasítást semmire? Érdemes szó szerint idézni az Index összefoglalóját:

Az ítélőtábla szerint már önmagában csak azért is hatályon kívül lehetett volna helyezni az elsőfokú ítéletet, amiért a 46 halálos áldozatot követelő salgótarjáni sortűz esetében kritika nélkül átvett részleteket az ügyben lefolytatott régi per indoklásából, miközben egyes tényeket figyelmen kívül hagyott. A törvényszék arra az ellentmondásra sem adott jó magyarázatot az ítélőtábla szerint, hogy miért állapították meg Biszku felelősségét a salgótarjáni sortűznél, miközben a Nyugati térinél pedig nem. Az igazságügyi szaktanácsadóként bevont Kahler Frigyes szakvéleményét is problémásnak találta az ítélőtábla. Kahler az 1993-ban létrehozott, a kommunizmus bűneit vizsgáló Történelmi Tényfeltáró Bizottság elnöke volt, az ítélőtábla szerint az ügyészség előre tudta, mi lesz az álláspontja Biszkuval kapcsolatban. A szakértő a véleményében nem foglalhat állást úgy, hogy az elfogultság látszatát keltse, mondta a bíró. Az író szerint a martonvásári bántalmazás ügyében is megalapozatlan volt az ítélet, mert a törvényszék nem rendelt ki orvosszakértőt. A háborús bűnökhöz képest jelentéktelen vádpont volt a lőszerrel visszaélés, amellyel az otthonában talált töltények miatt kellett Biszkunak szembenéznie. A 2014 májusi elsőfokú ítélet ebben is bűnösnek találta. Ugyanakkor az ítélőtábla szerint az elsőfokú bíróság meg sem kísérelte ellenőrizni Biszkunak azt a védekezését, miszerint a töltények nem az övéi voltak, ő még a létezésükről sem tudott.

Az igazi kettős mérce. Kénytelen vagyok felidézni a történelemből tanultakat, s visszaemlékezni arra, hogy az 1946-os, Nürnbergben lefolytatott, náci háborús főbűnösök elleni perben mi is volt a leginkább népszerű védekezési alap. Egyrészt sokan hivatkoztak a kapott parancsra, másrészt arra, hogy nem tudtak alárendeltjeik túlkapásairól. A nemzetközi bíróság ezeket az érveket simán lesöpörte az asztalról, hiszen felelős katonai és politikai vezetők álltak előttük, akik ilyen ürüggyel nem védekezhettek. Azoknak pedig, akik Biszku Béla idős korát, az eltelt hosszú időt emlegetik és ezek tükrében békén hagyását pártolják, érdemes emlékezniük az 1962-ben elítélt Adolf Eichmann-ra, a deportálások fő szervezőjére, akit a második világháború lezárása után 17 évvel állítottak bíróság elé. Nem beszélve azokról az "egyszerű" tábori őrökről, akiket még mindig keresnek, s ha megtalálnak, sorozatosan ítélnek el több éves börtönbüntetésekre. 

Biszku Béla a bíróságon 2015. június 1-én

(a kép forrása: Bődey János Index)

Azt gondolom, hogy a rendszerváltás szégyene az egész Biszku-ügy. 1990-től 2010-ig senki sem törődött a teljes visszavonultságban élő egykori belügyminiszterrel, felelősségre vonása nem merült fel. Ez a 20 év minden akkor regnáló kormánynak egyaránt felelőssége. Elfelejtették, hogy Biszku az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésein többször felszólalt a bíróságok súlyosabb ítéleteit sürgetve, sőt több halálos verdiktet követelt. Amelyik bíró nem fogadta meg az "ajánlást", azt leváltották. Az 1956-os forradalom tizenhárom napjáért kivégeztek közel 300 embert, mintegy húszezret pedig bíróság elé állítottak. Ez a megtorlás kegyetlenebb volt, mint 1848-49 és 1919 után, illetve a második világháborút követően  - összesen. Emellett nem elég, hogy a rendszerváltás utáni kabinetek nem keresték Biszkut 20 évig, hiszen ha nincs Skrabski Fruzsina és Novák Tamás önmagáért beszélő kitűnő alkotása, s szenzációs újságírói cselfogása, akkor még ma sem lenne per.

S ez az igazi szégyen. Hiszen sejthető volt, hogy a nagy nehezen elindult perben lesznek még fordulatok, valamint ügyvédi furfangok is. Az első fokon kapott öt és fél évre az ügyész életfogytiglant kért, de most kezdődhet elölről az egész. Gyanítom, hogy az egész magyar igazságszolgáltatásnak sóhaj szakadna fel a melléből, ha Biszku már nem érné meg ennek a kabarénak a végét, s lezárhatnák az egész színjátékot. Hirtelen ügy sem lenne, el lehetne felejteni az egészet.

Azonban egy valamit fel kellene érni ésszel. Teljesen mindegy, hogy Biszku Béla végül hány évet kap, ötöt vagy ötvenötöt. A lényeg az lenne, hogy KAPJON ítéletet. Fogja fel végre, hogy tettei nem következmény nélküliek, s régi hatalma ma már mit sem ér. Meg kell jelennie egy olyan ítélőtábla előtt, ami nem politikai utasításra cselekszik, hanem megadja azokat a jogokat még Biszku Bélának is, amit ő még hírből sem ismert, mit több, nem ismert el soha. 

Ennek felfogása lenne Biszku Béla valódi és évtizedek óta jogosan kijáró legnagyobb büntetése.