Tagadhatatlan, hogy az 1956-os forradalom egyik legvitatottabb eseménye az október 30-án lezajlott Köztársaság téri csata volt, amikor a felkelők a budapesti pártbizottság székházát támadták meg. A küzdelem utóéletéhez szorosan hozzátartozik az egypártrendszer által felnagyított, ám kétségtelenül vérgőzös lincselés, melyben a jogos harag kegyetlen bosszúval társult. Egyes források szerint az események miatt 36 halálos ítélet született olyanok esetében is, akik nem közvetlenül vettek részt a magukat megadó foglyok kivégzésében. A forradalmárok leginkább egyszerű munkások voltak, ellenfeleik között azonban nem csupán magas rangú katonatisztek, hanem odavezényelt sorkatonák és a pártközpont civil munkatársai is ott voltak. 12 ostromló és védő rövid életútja, amely 1956. október 30-án találkozott.
A szabadságharcot követő megtorlás során, a Köztársaság téri történéseket feldolgozó perek közül kiemelkedik Galgóczi Zoltán és társai ügye, hiszen a nyugati tudósítók fényképei alapján leginkább rájuk tudták rábizonyítani az ostromot követő népítéletben való részvételt. Ezt egyébként a korabeli forradalmi sajtó is elítélte, sőt az akkor a helyszínen tartózkodó felkelők túlnyomó része sem támogatta. Sokan még az épületben tartózkodó államvédelmisek közül is megmentettek embereket a lincseléstől. Ezeket a tényeket később az állampárt elhallgatta. Galgócziék perében első fokon Tutsek Gusztáv hét halálos verdiktet hozott, mindezt másodfokon Borbély János tanácsa is jóváhagyta. Mindannyiukat kivégezték.
A megostromlott és elfoglalt pártszékház a Köztársaság téren. A forradalmi nemzetőrség már lezárta a területet, az épületet és környékét a feltételezett földalatti börtönök miatt kutatják.
(Fotó: Nagy Gyula, forrás: Fortepan, 444.hu)
Az ostromlók:
Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet (1930.08.10. – 1958.11.28.)
A házasságon kívül született gyerek apját nem ismerte, menhelyen nevelkedett. Segédmunkás volt, csavargásért javító-nevelő munkára ítélték, később dolgozott, de az erkölcsrendészet tiltott kéjelgésért és csavargásért többször felelősségre vonta. Mindkét házasságon kívül született gyerekét állami gondozásba adta.1956. október 23-án, Budapesten egy moziból kijövet találkozott a körúton tüntető diákokkal, akikhez csatlakozott. Jelen volt a Rádió ostrománál. A főváros több pontján segítette a fegyveres ellenállást, részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában is, ahol fegyvereket, lőszert osztott. A vád szerint közreműködött az azt követő atrocitásokban is, akkori élettársával, a vele egy napon később kivégzett Nagy Józseffel együtt. Az 1957. március 15-i ünnepségre földíszített óbudai Halászkert ablakaiból letépte és a földre dobva összetaposta a vörös szalagokat. Szervezkedésben és mozgalomban való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélték. 1958. november 28-án kivégezték.
Burgermeiszter József (1938.04.07. – 1958.11.28.)
Az általános iskola elvégzése után az Egyesült Izzóban kezdett dolgozni, itt lett szerszámkészítő tanuló. 1954-ben szabadult föl, ezt követően letartóztatásáig szakmájában dolgozott. Utolsó munkahelye a Landler Jenő Járműjavító Üzem volt. 1956. október 23-án éppen szabadságon volt, Nagymaroson értesült a budapesti eseményekről. Másnap a fővárosba utazott, bement munkahelyére, majd munkatársaival együtt a belvárosba körülnézni, este pedig hazautazott. 1956. október 28-át követően Budapesten csatlakozott a Hársfa utcai fegyveres csoporthoz, részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában; a vád szerint az azt követő atrocitásokban is. November 4-e után bekapcsolódott a szovjet csapatok elleni harcokba, majd hazautazott Nagymarosra, és jelentkezett a Nemzetőrségbe. Szervezkedés vezetése és gyilkosság vádjával halálra ítélték. 1958. november 28-án kivégezték.
Galgóczi Zoltán (1933.03.09. – 1958.11.28.)
Apja a világháború idején a Dunai Repülőgépgyár igazgatója volt, anyja 1953-ban öngyilkos lett. Galgóczi a gyógypedagógiai iskolában három elemit végzett el. Először a forradalom bukása után volt állandó munkahelye, ekkor Oroszlányban, majd Úrkúton dolgozott vájárként. 1956. október 25-én Oroszlányban az egybegyűlt tömeg átvágta a büntetés-végre- hajtási munkahely szálláskörletének drótkerítését, és minden elítéltet kiszabadított. Galgóczi kiszabadulván néhány társával azonnal a fővárosba indult, ahová október 28-án érkeztek meg. Itt Nagy Józseffel, a per másodrendű vádlottjával azonnal jelentkezett a Wesselényi utcai felkelőcsoportnál, és másnap jelen voltak a forradalmi bizottság megválasztásán is. Részt vett a fegyveres felkelésben, a Köztársaság téri pártház ostromában, melynek során megsebesült. A vád szerint közreműködött az elfogott védők bántalmazásában és kivégzésében is. Társaival lefegyverezték az Eötvös utcai fegyverraktár őrségét. November 4-e után társaival a szovjet csapatoknak nagy veszteséget okozva folytatta a harcot. A forradalom leverése után a bíróság a felelősségét más, nem politikai jellegű ügyekben is megállapította. Szervezkedés vezetése és gyilkosság vádjával halálra ítélték. 1958. november 28-án kivégezték.
Lachky Albert (1933.10.06. – 1958.11.28.)
Szülei 1927-ben vándoroltak ki a Felvidékről Belgiumba, ahonnan 1939-ben települtek vissza Magyarországra. A négy polgári elvégzése után a Kábel- és Műanyaggyárban kitanulta a szerszámkészítő lakatos szakmát. 1952-ben szerzett segédlevelet. Letartóztatásáig ez volt az egyetlen munkahelye. Tagja volt a DISZ-nek. 1956. október 23-án munkahelyén értesült a tüntetésről, itt szerzett tudomást a forradalmi követelésekről. Budapesten részt vett a tüntetésen, csatlakozott a fegyveres felkeléshez. Lachky - a rev.hu fotóján bal oldalt lent - ott volt a Parlamentnél, a Szikra nyomdánál, a Rádió ostrománál és a Köztársaság téri pártház elfoglalásánál is. A vád szerint részt vett az elfogott védők kivégzésében, az iratok elégetésében. November 4-e után harcolt a szovjet csapatok ellen, majd Nagymaroson jelentkezett a Nemzetőrségbe. 1957. március 14-én gúnyos megjegyzéseket tett a felvonuló munkásőrökre. Ezért őrizetbe vették, majd szervezkedés vezetése és gyilkosság vádjával halálra ítélték. 1958. november 28-án kivégezték.
Nagy József (1929.09.12. – 1958.11.28.)
Szüleit nem ismerte, nevelőszülőknél nőtt fel. Tízévesen került Budapestre, ekkor nevelőapja a saját nevére vette. A fővárosban fejezte be az általános iskolát, ezt követően szabógépésznek tanult. 1945-ben egy szovjet alakulathoz csapódva bebarangolta az országot, átszökött Nyugatra, ahonnan csak 1946 legvégén tért haza. Többször került bíróság elé lopásért, csavargásért - egy alkalommal statáriális eljárás során tizenkét évi fogházra ítélték, ám kegyelmet kapott, így hamarosan szabadlábra került. Az elítéltetései közötti időkben csavargott, alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Oroszlányi rabmunkahelyéről a felkelők szabadították ki. 1956. október 28-án Budapesten csatlakozott a fegyveres felkeléshez, részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában, és a vád szerint az elfogottak kivégzésében. Csoportjának fegyvert szerzett az Eötvös utcai fegyverraktárból. November 4-e után társaival a szovjet csapatoknak nagy veszteséget okozva folytatta a fegyveres harcot. Szervezkedés vezetése és gyilkosság vádjával halálra ítélték. 1958. november 28-án kivégezték.
Simon Gábor (1934.03.24. – 1958.11.28.)
Házasságon kívül született, apját nem ismerte, anyja szövőnő volt. Hatéves koráig menhelyen nevelkedett, ekkor anyja férjhez ment, és magához vette a fiát. Az elemi iskola elvégzése után kitanulta a szabó szakmát. Tizenhat éves korában elhagyta a szülői házat. 1952-től különböző köztörvényes cselekmények vádjával többször folyt ellene bírósági eljárás. A különböző büntetései közötti időkben szabóként, illetve varrógépműszerészként dolgozott. A forradalom a kecskeméti börtönben érte. Október 26-án a tüntető tömeg betörte a börtön kapuját, és kiszabadította az elítélteket. Ő azonnal a fővárosba indult, 28-án érkezett Pestimrére. Október 30-án indult el a belváros felé, hogy civil ruhát szerezzen magának. A Kilián laktanya közelében találkozott Galgóczi Zoltánnal, akit korábbi büntetései során ismert meg. Ezt követően csatlakozott a Baross téri fegyveres csoporthoz. Társaival november 4-én egész nap harcban álltak a Keleti pályaudvar felől támadó szovjet csapatokkal. Alegységével ezután a Szabadság Szállóból lőtte a szovjeteket, de miután több belövést is kaptak, ezért kénytelenek voltak az épületet feladni. Ezután csatlakozott a Garay utcai csoporthoz, és november 9-ig harcolt a szovjet túlerő ellen. 1957 elején letartóztatták, majd halálra ítélték szervezkedés vezetése, és a tűzharcban áldozatul esett szovjet katonák halála miatt, gyilkosság vádjával. 1958. november 28-án kivégezték.
A fotón Galgóczi Zoltán (1.) Nagy József (2.), Lachky Albert (3.) és Burgermeiszter József (4.) szerepel. Jobboldalról előtérben: Simon Gábor
(a fotó forrása: eorsllaszlo.hu)
Vass Lajos (1936.01.18. – 1958.11.28.)
A hat elemi elvégzése után dolgozni kezdett: alkalmi segédmunkákból tartotta el magát. Már tizenhat éves korában bíróság elé került lopásért, ezt követően is több alkalommal ítélték el köztörvényes bűncselekmények miatt. Legutolsó büntetéséből 1956 nyarán szabadult, az oroszlányi büntetés-végrehajtási munkahelyen ismerkedett meg a majdani per elsőrendű vádlottjával, Galgóczi Zoltánnal. Szabadulását követően postai segédmunkás volt. 1956. október 24-én, Budapesten csatlakozott a Práter utcai felkelő csoporthoz. A főváros több pontján segítette a fegyveres ellenállást. Október 30-án részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában, a vád szerint az azt követő atrocitásokban is. November 4-e után társaival a szovjet csapatoknak nagy veszteséget okozva folytatta az ellenállást. Szervezkedés vezetése, gyilkosság és egyéb vádak alapján halálra ítélték. 1958. november 28-án kivégezték.
A pártszékházat védő, meggyilkolt ávósok a Köztársaság téren. Tetemüket fedetlenül hagyták, Rákosi-címert, júdáspénzt, kanalat tettek mellkasukra vagy a szájukra, illetve az azonosítás érdekében a személyi igazolványukat.
(Fotó: Nagy Gyula, forrás: Fortepan, 444.hu)
A fenti életrajzi adatokat egyrészt az 1956-os kivégezettekkel foglalkozó hivatalos dokumentumok közlik, de néhány, ott nem megjelent adat az Index fórumáról származik, ahol egy „Tiborc” név alatt hozzászóló 2000-ben publikált még részletesebb elemeket mindegyik elítélthez. Ezek valóságtartalma nem bizonyított. Eörsi László 2006-ban megjelent könyvében leírta, hogy „a mintegy nyolcvan védő öt-hatszáz ostromlóval állt szemben. A védők közül huszonöten vesztették életüket (négyen a pártközpont munkatársai közül, három honvédtiszt, 18 karhatalmista, közülük 17 sorkatona), és legalább ennyien szenvedtek súlyos sérülést. A támadók veszteségeit 15-20 főre becsülöm. Közülük több mint ötven sebesültet helyeztek el a kórházakban. A Köztársaság téri eseményben való részvétel 56 bírósági eljárásban szerepelt a vádlottak bűnlajstromában. A 107 vádlottból végül harminchatot ítéltek halálra és végeztek ki.”
A védők:
Mező Imre (1905.12.13. – 1956.11.01.)
Szegény parasztcsalád gyermeke. Tizenhat évesen szabóinas lett Kisvárdán. Felszabadulása után 1927-ben Belgiumba költözött. Bekapcsolódott a belga munkásmozgalomba, 1929-tól a belga kommunista párt tagja. Őt bízták meg az antwerpeni magyar kommunistákat egyesítő csoport vezetésével. 1936-ban feleségével együtt csatlakozott a spanyol polgárháborúban harcoló nemzetközi egységhez, a Nemzetközi Brigádhoz, részt vett a Madrid környéki harcokban, kétszer is súlyosan megsebesült. A polgárháború után Franciaországba menekült, ahol a hatóságok internálták. Szabadon bocsátása után a vidéki francia ellenállás, a hazafias milícia egyik szervezője. 1943-ban a Francia Kommunista Párt Párizsba küldte, ő lett a külföldi kommunistákat egyesítő csoport vezetője. Részt vett az 1944. augusztus 17-i párizsi felkelés előkészítésében, illetve a déli kerületekben folyó harcok irányításában. 1945 júniusában hazatért, és az MKP, majd az MDP budapesti szervezetének munkatársa, később az MDP Nagy-Budapesti Bizottsága Szervezési Osztályának vezetője. 1950-től az MDP Budapesti Bizottsága titkára. 1953–1954-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsa Termelési Osztályának vezetője, 1954-től ismét a budapesti pártbizottság titkára. 1956. július 18-tól az MDP Központi Vezetőségének tagja. 1956. október 23-án a budapesti pártbizottság küldöttségének vezetőjeként a tervezett felvonulás engedélyezésére kérte a pártvezetést. Október 26-án tagja lett az MDP KV Katonai Bizottságának. 30-án a Köztársaság téri MDP-székház elfoglalásakor az épületből kilépő Mező Imrére rálőttek, halálosan megsebesült, és november elsején meghalt. Ennek részletei azonban a mai napig nem világosak, a legtöbb forrás arra épít, hogy a magát megadó Mezőt a „Falábú Jancsi”-ként ismert Mesz János lőtte le, de konkrét bizonyíték erre sincs. 1956. november 12-i temetésén mindössze hatan voltak jelen.
Kállai Éva (1917.03.31. – 1957.04.14.)
Tizenöt évesen egy nagykereskedésben kezdett dolgozni, kifutói, eladói és irodai teendőket látott el. Bátyja esztergályos volt a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben, 1936 őszén ő vitte el húgát a vasas szakszervezet ifjúsági csoportjába. Kállai Éva itt kapcsolódott be a mozgalomba. Egy ideig Ságvári Endre munkatársa volt, 1942-től vezette az OIB-t. Pest környékén szervezkedett, Felsőgallán a bányászifjúságot tanította, megismerkedett a proletárréteg életével. 1942 júniusában tartóztatták le, három hetet töltött vizsgálati fogságban az Andrássy-laktanyában, ahol ütlegeléssel próbálták vallomástételre bírni. A gyötrelmek hatására rosszul lett, orvost hívtak hozzá, aki injekciót adott neki, ám a hatása elmaradt. Később letakarták csomagolópapírral. A hadbíróság 14 hónap ítélte, melyből tíz hónapot a nagykanizsai internáló táborban töltött, később pedig a Conti utcai börtönben raboskodott. Szabadulása után 1944. március 22-én tagja lett az illegális KMP-nek, a sajtó munkatársaként dolgozott. 1945-től a VIII. kerületi pártbizottságnál tevékenykedett mint irodavezető, később a Magyar Dolgozók Pártja Budapest XI. kerületi pártbizottságának első titkára lett. 1940-től több évet is börtönben töltött, 1951 és 1953 között pártiskolai igazgatóként működött. 1946-ban házasságot kötött Szántó Miklóssal. (Kállai Éva férje egyébként szintén megsebesült a téren, de végül túlélte a támadást. 2015-ben, 99 éves korában hunyt el.) 1954 végén nevezték ki az MDP Budapesti Pártbizottság információs csoportjának a vezetőjévé. Az 1956-os forradalom során mindvégig a Köztársaság téri pártházban tartózkodott, csupán egyszer ment haza október 23-a után, hogy láthassa gyermekeit. 1956. október 30-án akkor ugrott le a pártház második emeleti ablakából, amikor a felkelők a folyosón egyre közeledtek szobájához. Hat havi szenvedés után hunyt el 1957 áprilisában. Mikor megmondták neki, hogy már csak a természet segíthet, Kállai Éva így felelt: "Ugyan doktor úr, ön materialista és tudja, hogy ha a szervezet feléli tartalékát - nincs tovább Nálam ez történt."
Kucsera Zoltán (1935.05. – 1956.10.30.)
Ózdon született. Édesapja az Ózdi Kohászati Üzemekben volt hengerész, négyszeres élmunkás. Gépipari technikumot végzett. Az iskola elvégzése után egy évre behívták katonai szolgálatra. 1955-ben vonult be Szegedre, majd Budapestre került és mesterlövészi kiképzést kapott. Jó eredményeiért többször kapott jutalomszabadságot, és őrvezetői rendfokozatot ért el. A pártház védőjeként, mint mesterlövész, az első emeleten, az épület bal szárnyán kapott tüzelőállást. John Sadovy fotóin – melyeket a Galgóczi-per során is felhasznált a bíróság – ő a 2-es számmal megjelölt katona azok között, akiket az ostrom után falhoz állítottak. A többiek a csodával határos módon túlélték a sortüzet, Kucsera viszont meghalt. Holttestét többszöri exhumálás után sem sikerült megtalálni és azonosítani.
(a fotó forrása: eorsilaszlo.hu)
Elek László (1935.05.14. – 1956.10.30.)
Sárospatakon született. Az 1974-ben megjelent, Hollós Ervin-Lajtai Vera által jegyzett, állampárti szemszögből megírt és a felkelést ellenforradalomként megítélő könyv adatai szerint nyugtalan fiatalsága volt. Három évig Csehszlovákiában élt, itt egy porcelángyárban dolgozott, majd visszakerülve Magyarországra, szállítómunkás lett. Tagja volt a DISZ-nek, szerette a sportot, különösen az ökölvívást; csapata 1951-ben serleget is nyert. Víg kedélyű, életszerető fiatal volt. Bár menekülhetett volna, az akkori források szerint az ostrom után így szólt a forradalmárokhoz: „Én is közéjük tartozom!" Ez végül megpecsételte sorsát, meglincselésének fotója pedig bejárta a világsajtót.
Elek László meglincselése a Köztársaság téren 1956. október 30-án
(a fotó forrása: mek.oszk.hu)
Schulz László (1916.06. – 1956.10.30.)
Kistarcsán, munkáscsaládban született. Apja vésnök volt. A polgári iskola elvégzése után fodrász szakmát tanult. A második világháború alatt katona, majd munkaszolgálatos volt. 1944-ben Sopronkőhidára, majd Mauthausen-be hurcolták, ahonnan 1945 nyarán tért vissza. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba és a szakszervezetbe. Részt vett a szövetkezetek alapításában és ő vezette az első fodrásszövetkezetek üzletet.
Közben pártiskolát és katonai akadémiát végzett. Ennek eredményeként hadnagyi rendfokozattal kiképző politikai tisztként is szolgált. 1949-től a Budapesti Pártbizottságon folytatta mesterségét, de egyben alapszervezeti titkárként, illetve kultúr- és sportfelelősként is munkálkodott. A Hollós-Lajtai könyv szerint a pártház ostroma után lőtték hasba, a kórházban pedig már nem tudták megmenteni az életét.
Fontos fénykép Nagy Gyulától: ez a fotó bizonyítja, hogy a Köztársaság téri ostromlók nem lincseltek meg minden ávóst. Ezt a csapatot foglyul ejtették és éppen elvezetik őket
(Fotó: Nagy Gyula, forrás: Fortepan, 444.hu)
Az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy a szervezett fegyveres csoportok közül számosan igyekeztek menteni a foglyokat, nem egyet a felbőszült tömeg kezéből ragadva ki, de fellépésük csak csökkenteni tudta az áldozatok számát. A pártház elfoglalása után a tömeg törte-zúzta a berendezést, az utcán égette a könyveket és az iratokat, majd megindult a legenda szülte föld alatti, titkos börtönök utáni több napig tartó eredménytelen kutatás. Az ostromnak és az azt követő népítéletnek 23 áldozata volt a védők közül, ugyanakkor a támadók is legalább ennyi embert vesztettek, de az ő sorsuk kevésbé ismert. Így csupán az 1956-os utcai harcokban elesetteket bemutató névsorból és a dátumból következtethetünk arra, hogy a pártszékházért dúló csata forradalmár áldozata volt például Berki György segédmunkás (1940.01.05.), aki arclövés következtében hunyt el, Kőhalmi József Sándor segédmunkás (1940.01.17.), akivel koponyalövés végzett, Potzi László segédmunkás (1936.09.23.), akit sorozatlövés ért, vagy Teodor Péter segédmunkás (1922.04.05.), akit fejbe lőttek Tonka Károly darus, MÁVAG-dolgozóhoz (1924.07.24.) hasonlóan. Az elkövetkező napokban valamennyi forradalmi szervezet szót emelt a forradalom tisztaságának védelmében, a lincselések ellen.
(Forrás: napitortenelemforras.blog.hu)
Október 31-én még népítélet áldozatává lett egy ÁVH-s százados Budapesten, ám a forradalmi követelések utolsó pontjának kielégítésével (semlegesség kimondása) és a forradalmi karhatalom, a nemzetőrség felállításával sikerült megfékezni az utcai erőszakot.