Az Enola Gay nevű B-29-es repülőgép 1945. augusztus 6-án reggel fél nyolckor ért a japán város fölé, majd kioldotta rettenetes terhét, amely 17 ezer tonna TNT erejével pusztított. A 12 fős legénység addig a pillanatig elképzelni sem tudta, hogy a Little Boy névre keresztelt szerkezetnek milyen hatása lesz, s ők egyáltalán túlélik-e a támadást. Végül nem esett bántódásuk, de a látvány mindannyiukat megdöbbentette. A következő évtizedekben szinte egyformán ítélték meg az akciót, a legtöbbjük utólag is helyeselte azt.

A detonáció központjától számított valamivel több, mint egy kilométeres sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé. Az áldozatok pontos számáról a mai napig csak becslések léteznek. A Hirosimában emelt emlékművön 61.443 név szerepel, élelmiszerjegyét viszont 78.150 ember nem váltotta be soha többé. Később az amerikai felderítés már 139 ezer halottról írt jelentést. Ugyanakkor sokan nem közvetlenül a robbanásban vesztették életüket, hanem az azt követő tűzvészben, omlásokban és a kialakult pánikban, sőt napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, szörnyű kínok között. A gondos szelekció útján kiválasztott katonák parancsot teljesítve hajtották végre feladatukat. Vajon mi lett velük?

Az Enola Gay legénysége 1945-ben

(a fotó forrása: mentalfloss.com)

Jacob Beser (1921.05.15. – 1992.06.16.) radarelhárító

A támadás idején 24 éves Beser volt az egyetlen, aki később a Nagaszaki felett ledobott atombombát szállító repülőgép személyzetének is tagja volt. A háborút követően a Westinghouse Electric Corporation mérnökeként dolgozott, majd ment nyugdíjba 1985-ben. Mindig megvédte a kormány döntését, amely Hirosimára és Nagaszakira vonatkozott, hivatkozva az amerikai áldozatokra és az esetleges japán földi betörésre. 1988-ban ezzel kapcsolatban könyvet is írt „Hiroshima and Nagasaki Revisited” címmel. Négy fia és nyolc unokája született. 1992-ben, 71 évesen rákbetegségben hunyt el Baltimore-ban.

George Robert Caron (1919.10.31. – 1995.06.03.) faroklövész

Caron készítette azt a fotót, melyet később szórólap formájában Japánban terjesztettek, s ami az atomrobbanás utáni felhőt ábrázolta. Későbbi nyilatkozataiban ő is szükségesnek ítélte meg a támadást, hiszen 1945-ben még várható volt a japánok fanatikus ellenállása, melynek során nőket és gyermekeket is bevethettek volna. A faroklövész szerint ezt így akadályozhatták meg. 1995-ben ő is könyvet jelentetett meg emlékeiről, s még abban az évben tüdőgyulladás következtében meghalt.

Wyatt E. „Wayne” Duzenbury (1913.04.03. – 1992.08.31.) repülőmérnök

A rendkívül fontos technikai pozíciót betöltő tiszt a hirosimai küldetés után is a légierőnél maradt. Ő is úgy vélte, hogy feladatuk szükségszerű volt és lerövidítette a háborút. Meggyőződése szerint a japánok hídfőállást hoztak volna létre, több ezer amerikai katona halálának árán. Csontrákban hunyt el Georgia-ban, életének 80. esztendejében.

Thomas Wilson Ferebee (1918.11.09. – 2000.03.16.) bombázótiszt

„ Meg vagyok győződve arról, hogy a bombázás sok életet mentett meg, s a háború végét jelentette” – ezt nyilatkozta a bomba kioldásáért felelős katonatiszt 1970-ben a Newsweek magazinnak, amikor visszavonult a légierőtől, ahol számos kitüntetés birtokosa volt. Ezt az álláspontját soha nem adta fel, ugyanakkor a nukleáris veszélyre is figyelmeztetett. Leszerelését követően Orlando államban, az ingatlanpiacon dolgozott. Windermere városában érte a halál 2000-ben, életének 82. évében.

Thomas Ferebee idős korában

(a fotó forrása: myfox8.com)

Morris Richard Jeppson (1922.06.23. – 2010.03.30.) fegyvermérnök-helyettes

A civil képzettségét tekintve fizikus Jeppson Hirosima után fontos érdemeket szerzett a mikrohullámú technológia és más technikai újítások terén. A bombázásról közel 40 évig nem beszélt, hallgatását 1985-ben törte meg. Ő sem sajnálta a bombázást, amint mondta: „ha nem lett volna Pearl Harbor, úgy nem lett volna Hirosima sem”. Az Enola Gay fegyvermérnök-helyettese súlyos hát- és fejfájással került kórházba 2010-ben Las Vegas-ban, ahol március 30-án, 87 esztendősen hunyt el.

Theodore „Dutch” van Kirk (1921.02.27. – 2014.07.28.) navigátor

Az atombombát szállító repülőgép személyzetének utolsó túlélője a kapitányi rangban szolgáló van Kirk volt. A háború után vegyészmérnökként töltött be műszaki és vezetői pozíciókat, majd a DuPont marketingirányítója lett. Idős korában sokszor tartott előadásokat és találkozókat, ahol leginkább az 1945-ös szerepéről beszélt, melyről könyvet is írt. 93 évesen halt meg Stone Mountain városában.

Morris Jeppson, Paul Tibbets és Theodore van Kirk 2004-ben

(a fotó forrása: commons.wikimedia.org)

Robert Alvin Lewis (1917.10.18. – 1983.06.18.) másodpilóta

1945 után Lewis pilótaként tevékenykedett az American Airlines kötelékében, később pedig egy édességipari cég személyi vezetője lett. Több évtizedes kémiai ismereteit kamatoztatva számos új cukorka kikísérletezésében vett részt. Csendes visszavonultságára jellemző, hogy az 1970-es években egy kis kunyhóban élt a West Shore Trail környékén, szomszédai pedig kedves embernek ismerték, aki mindig köszön nekik napi sétája során, melyet egy tó körül tett meg. 1981-ben ment nyugdíjba, rá két évre, 1983-ban szívrohamban vesztette életét Smithfield-ben. A küldetésről később ezt mondta: „ha száz évig élek, ez a néhány pillanat akkor sem megy ki a fejemből.”

Richard H. Nelson (1925.04.26. – 2003.02.01.) rádiós

„Az eredmény kiváló” – ezt a kódolt üzenetet küldte a legénység legfiatalabb, akkor mindössze 20 éves tagja Harry S. Truman elnök részére a hirosimai bombázás után, amit később ő is szükségesnek vélt, de egy évfordulós visszaemlékezésében szörnyű dologként írta le a világégést. Üzleti adminisztrációs tanulmányokat folytatott, s szerzett diplomát, majd az Imperial Brass Company munkatársa lett. Az ipari értékesítés területéről ment nyugdíjba 1986-ban. 77 esztendősen, a tüdőtágulás szövődményeibe halt bele Kaliforniában.

William Sterling „Deak” Parsons (1901.11.26. – 1953.12.05.) fegyvermérnök

Az ellentengernagyi rangot kapó Parsons volt az Enola Gay legénységének legidősebb tagja. A küldetés után szerepe volt a Bikini atollnál végrehajtott kísérleti atomrobbantásoknak is, sőt egy különleges fegyverekkel foglalkozó egységet is irányított helyettes vezetőként. Karrierjének 1953-ban váratlan szívrohama vetett véget Maryland-ban. Az arlingtoni katonai temetőben nyugszik.

William Parsons

(a fotó forrása: youtube.com)

Robert R. Shumard (1920.09.07. – 1967.04.24.) repülőmérnök-helyettes

Shumard nem érezte megtiszteltetésnek, hogy bombát dobtak Hirosimára, de azt igen, hogy őt is kiválasztották a küldetésre. A háborút követően többször is költözött, majd Michigan-ban telepedett le, ahol vízvezeték- és fűtési kellékekkel foglalkozott nagykereskedőként. Mindössze 47 évet élt.

Joseph Anton Stiborik (1914.12.21. – 1984.06.30.) lokátorkezelő

Valakinek meg kellett tennie – talán ez lehetett a mottója a később csak családjának és munkájának élő katonának, aki a háború után nem szívesen beszélt tapasztalatairól. Megnősült és két gyermeke született, küldetésére csak a repülőgép bekeretezett képe emlékeztetett, amely az irodája falán lógott. Egy ipari vállalkozásban dolgozott Rockdale-ben és ott is hunyt el 67 évesen.

Joseph Stiborik

(a fotó forrása: extrastory.cz)

Paul Warfield Tibbets Jr. (1915.02.25. – 2007.11.01.) ezredes, az Enola Gay parancsnoka

A hirosimai visszaemlékezések és interjúk leggyakoribb alanya - nem véletlenül – a küldetés parancsnoka volt. Tibbets 1966-ig maradt a légierőnél és számos kitüntetést kapott. Az 1975-ös évben alelnök lett a colombusi illetőségű Executive Jet Aviation légitaxi társaságnál. Az USA kormánya 1976-ban bocsánatot kért Japántól, miután Tibbets a bombázást eljátszotta egy texasi légi parádén. Később azt nyilatkozta, hogy nem akarta megsérteni Japánt. Halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne legyen ünnepélyes temetése és sírköve sem. Ezzel akarta megakadályozni a tüntetéseket, s azt, hogy a sírja az atombomba lehetséges ellenzőinek zarándokhelyévé váljon. A végakarata az volt, hogy elhamvasszák és hamvait a La Manche csatorna fölött szórják szét. Magas kort élt meg, 92 esztendősen hunyt el Columbus-ban. A hirosimai támadást élete végéig nem bánta meg, szükségesnek tartotta ahhoz, hogy a háború végre befejeződjön.