Ma, amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, élnek köztünk olyanok, akik haszonélvezői, végrehajtói és tettesei voltak egy gyilkos eszmének, s az abból következő embertelen diktatúrának. S habár sokan relativizálják a szocializmus évtizedeit, ki kell végre mondani: Rákosi Mátyás és Kádár János semmiben sem különbözött egymástól. Ostoba és velejéig gonosz csürhéjükkel nem csupán politikai ellenfeleiket akarták kiirtani, de a szabad gondolatokat is megölték. Talán még évtizedekig nem is lesz feltámadás.
Van-e annál nagyobb bűn, mint amikor az ember saját gondolatait fogja béklyóba, s nemhogy cselekedni, hanem elmélkedni sem mer, hiszen olyan rendszerben él, ahol a rettegés jeges karma kaparja véresre az agyát? A kommunizmus és torzszülött utódja, a szocializmus ilyen volt. „Aki nincs velünk, az ellenünk van” rákosista megfogalmazásból császármetszéssel születő „aki nincs ellenünk, az velünk van” kádári elv szinte egy és ugyanaz. A saját magukat tévedhetetlennek tartó és persze bírálhatatlan, Istent játszó, a saját fajtájukat idegen ideológiának alávető és legtöbbször műveletlen szabólegényekkel megverető akarnokok semmi mást nem ítéltek fontosnak, csak saját rémuralmuk fenntartását – bármi áron. Rákosi ugyanúgy kivégeztette politikai ellenfeleit, mint pártbeli elvtársait, melyben Kádár is követte. Utóbbi eközben emberarcúnak igyekezett elfogadtatni egy olyan gondolatpusztító rendszert, melyben az emberek feje felett mindig ott lebegett a vörös pallos. Ami, ha kellett lesújtott úgy is, hogy megvárta, amíg áldozata nagykorú lett és akkor gyilkolta meg – máskor a hóhér mosolygott és kiengedte a delikvenst az NDK-ba hűtőgépért…
(a kép forrása: tortenelemportal.hu)
De gondolkozni Rákosi és Kádár idejében sem volt szabad. Aki megtette, meghalt, megnyomorodott, üldöztetésben volt része, elvették a családját, földjét, házát, munkahelyét, becsületét... bármit. Minden eszközzel, kegyetlenül, szánalmat nem ismerve. Éppen csak általános iskolát végzett, írni-olvasni alig tudó pribékek kezébe adtak teljhatalmat, akik ostoba, kisebbrendűségből fakadó gőggel vertek félhülyévé olyanokat, akiknek egyébként a kisujjában több volt, mint nekik. A kommunisták semmivel sem voltak különbek horogkeresztes elődjeiknél, csupán a színük volt más.
Akik pedig nosztalgiával tekintenek vissza Kádár rendszerére, soha ne feledjék: mostani közömbösségünk, a közügyek iránt tanúsított elutasításunk pontosan abból fakad, hogy Kádár és gazember tettestársai jó mélyen elvetették a gondolatgyilkosság magvait, melyek szépen szárba szökkentek azóta. Az akkor megkötött „8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenés”-alku egy olyan hamis illúzió volt, ami máig sokak fejében tartja magát és nem veszik észre: a szocializmus gigantikus és otromba épületét sivatagi futóhomokra építették olyanok, akik segédmunkásnak sem voltak alkalmasak.
A tetteseket nem büntettük meg. Kádár talán saját magát kissé igen, hiszen félőrülten, elborult aggyal távozott, egyik áldozatának újratemetését éppen megérve. Biszku Béla a jól megérdemelt akasztófa helyett békés öregkorban halt meg számos gyilkos társával egyetemben, akik magas nyugdíjukat élvezve köpték le a rendszerváltást, melynek legnagyobb bűne a felelősségre vonás elmaradása volt. Ezt pedig nem kellett volna Istenre bízni, de úgy tűnik, hogy a végső ítéletet mindenki felett mégis ő fogja kimondani.
Ezért kell emlékeznünk. Egy egész nemzeten elkövetett gondolatgyilkosság ugyanis soha nem évülhet el.
