Írhatnék nekrológot egy háromévesen meghalt kisfiúról, esetleg megtehetném ugyanezt a tehetetlenségbe fulladt Európai Unióról. De inkább mindnyájunkról kellene. Rólam és rólad is.
Amíg a legkulturáltabbnak tartott földrészen tanácskozás ülést követ, megbeszélést pedig sajtótájékoztató, addig a világban egy olyan mértékű exodus zajlik, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Vitatkozhatunk arról, hogy ki a menekült, hányan jönnek valóban háborús övezetből, vagy kik azok, akik csupán gazdasági okokból kelnek útra, de úgy tűnik, hiábavaló. Közben az önbecsülésünket veszítjük el. A szélsőjobb ordítva lövetne, golyószórókat telepítene a déli határszakaszra, a Facebook-on pedig egyesek már Hitlert is felhasználva uszítanak, miközben a neoliberális tábor ügyet sem vetve az Iszlám Állam vérgőzös valóságára és import-terroristáira, bárkit beengedne, elfeledve azt, hogy ahol határ sincs, ott az állam se létezik.
Kit hibáztassunk a politikusok szócsépléséért és a megoldások folytonos elodázásáért? Természetesen őket, hiszen az a legkönnyebb. Így le tudjuk dobni magunkról azt a súlyt, melynek lényegét igazából nem ismerjük.
De azt tudjuk, hogy iszonyú nehéz.
(a fotó forrása: macleans.ca)
Megnéztük azt a képet, melyen egy halott, 3 éves szíriai kisfiú fekszik a törökországi Bodrum-félsziget tengerpartján. Vele együtt fulladt a vízbe ötesztendős bátyja és édesanyja is. Most már ismerjük a nevét: Aylan Kurdi. A legtöbb ember – a jobb érzésűekre gondolok – ilyenkor elborzad, sír és hibáztatja a döntéshozókat. Mindenkit, akit ebben felelősnek érez. De ennek csak az első lépésnek kellene lennie, ráadásul őket már régen mindenki elsiratta.
Magunkat is illene kárhoztatnunk. Igen, saját magunkat. Bennünket, akik „viszonylagos” jólétben, de legalábbis biztonságban élünk. Sokszor az a legnagyobb problémánk, hogy a távirányítónkból kifogyott az elem, s fel kell állnunk a kapcsolóhoz. Netán a hozzánk legközelebb eső boltban elfogyott a kedvenc sörünk. Vagy éppenséggel lecsapott a járdasziget melletti pocsolyában elhaladó busz. Tudom, hogy hazánkban sokkal nagyobb gondok közepette is élnek emberek.
(a fotó forrása: Blikk online)
De egyet mindenképpen jegyezzünk meg. Élünk.
Azokat, akik uniós szinten teljesen döntésképtelenek, szintén európai polgárok választották meg, hogy helyettünk és értünk hozzanak határozatokat. Amíg ők szerencsétlenkednek, addig mi vagyunk a néma tömeg és már csak egy-egy pillanatra hördülünk fel százak halálhírének hallatán. Csakhogy most ennek a halálnak arca és neve van. Aylan Kurdi vétlenül vezekel a vétkesek végett.
Ő a tengerbe, Európa pedig saját impotenciájába és közönyébe fulladt bele.